Önpusztító szomorúság. Timi története

Timit az onkológusa irányította hozzám, aki sok éves tapasztalatával tudta, hogy a betegségek üzennek, jelentést hordoznak, és képesek rávezetni bennünket a történéseink mélyebb okára. Hogy ezek felfedése, és feldolgozása fontos lépés a gyógyuláshoz.

Timi lenyűgöző ember volt. Szép arcú, bársonyos hangú, molett, csinos fiatal lány. Szociális munkásként dolgozott és gyerekverseket írt. Szülei első gyermeke egy hat hónapra született fiú volt, aki egy másik kórházba való szállításközben halt meg a meghibásodott inkubátor miatt. Az anyja kegyetlenül bánt a két évvel ezután megszülető kislánnyal: sosem tartotta elég jónak, verte, kigúnyolta, megalázta.

Timi 8 éves volt, mikor öccse született. Édesanyjuk nem igazán törődött a babával, így Timi gondozta őt. És a kislány teste mintha meg akart volna felelni ennek a korán kapott feladatnak: fél év múlva menstruálni kezdett és asszonytestet növesztett. 12 éves korára 117 kiló lett, és az utcán is az öccse anyjának nézték.

Édesapja halála után, 14 évesen gerincvelő daganatot diagnosztizáltak Timinél. A műtétkor lebénult; azt mondták, sosem fog tudni felkelni. Egy évig feküdt otthon, majd a saját hitéből erőt merítve újra tanult járni.

Néhány évvel később lett egy szereleme, aki megkövetelte tőle, hogy bármi áron fogyjon le. Timi kokainnal és speeddel élt évekig, hogy 65 kiló legyen és tartsa is a súlyát. A fiú folyamatosan megalázta, kihasználta, és kifosztotta. A lány végül erőt vett magán, elhagyta, majd rövid ideig egy olyan fiúval élt, aki szerette őt.

Viszont újra találkozni kezdett a régi szerelmével, és rendszeresen le is feküdt vele. A daganata ekkor kiújult és hízott 30 kilót… A teste ismét félelmetes erővel jelezte az érzelmi nehézségeket. Mert Timi úgy bánt magával, ahogyan az édesanyja bánt vele; pusztító és bántó módon. A teste pedig védekezett és jelzett. A rák a mélységes bánatot, a feldolgozatlan sérülést, az önpusztító problémát.

Kamaszkori bénulása pedig azt, hogy be van börtönözve a testébe, és hogy nem tudja uralni a külvilágot. Timi édesanyját valószínűleg tönkretette első kisbabája feldolgozatlan halála. Ezért az utána következő gyermekeihez rettegett kötődni és ilyen szélsőségesen, bántva, fájva tartotta őket távol magától.

Jó ideig minden gyerek úgy hiszi, hogy felelős mindazért, ami vele történik

Nem tudja elképzelni, hogy azért érzi rosszul magát, mert valaki rosszul bánik vele. Azt gondolja, hogy az anyja azért dühös rá, mert ő rossz. Timi nem tudott felébredni ebből az „átokból”. Azt az (én­védő) meggyőződést alakította ki magának, hogy halott bátyja meg nem oldott karmikus feladatait vállalta át ebben a családban.

Hogy neki kell meggyógyítani az édesanyjuk lelkét, ennek útja pedig a tőle kapott bántások elviselése. Hogy meg kell tapasztalnia a halálos betegséget, fel kell nevelnie a testvérét, hogy segítővé kell válnia az élete minden terén. Kitartóan ragaszkodott ahhoz a fantáziához is, hogy exe napról napra jobb emberré válik, hisz már elkéri és nem ellopja tőle a pénzt. És ha megveri, már bocsánatot kér utána…

Timi néhány beszélgetés után elmaradt… Később küldött egy rövid üzenetet: „Még mindig nem tudom, hogy akarok­-e élni… Megoldom egyedül.”

Az önismereti munka nem könnyű műfaj…

…és cseppet sem szórakoztató. Kézbe venni az érzelmeinket, ránézni az életünket nehezítő reakcióinkra, belátni, hogy mennyiféle módon tudjuk bántani önmagunkat, és összeilleszteni saját sors­kirakósunk darabjait – nehéz.

Változó, hogy kit milyen téma irányít hozzánk; hogy mit él meg olyan problémaként, aminek a feszültségét le szeretné tenni. Lehet ez a párkapcsolat, vagy épp annak a hiánya, munkahelyi őrlődés, döntésképtelenség, problémásnak érzett szülő­gyermek viszony, vagy egy krónikus betegség…

Sokan kérdezik tőlünk, hogy vannak-­e olyanok, akik valóban jól vannak? Akik hatékony megküzdési eszköztárat hoznak a szüleiktől, akik a bensőséges kapcsolatra láttak mintát, és jól szerették őket… Erre csak azt tudjuk válaszolni, hogy „igen, vannak ilyenek is, de a munkánk során velük épp emiatt nem találkozunk, mert nincs mit hozzánk elhozniuk”.

A Sorsvonalakban leírt történeteink tehát nem derűsek. És nincs mindig megoldás sem… Mert hiába érezzük, hogy merre lenne a feloldás lehetősége, és mennyire gazdag az ehhez vezető eszköztár, ha az illető nincs készen rá, nem lehet, és nem is szabad a felismerések felé erőltetni őt.

Nyitókép: Daria Sannikova/Pexels

Bíró Rita

1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.

Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.