Tabutémákról nyíltan. Az első csók. Kiskamasz gyerekeink érzelmi nevelése. Könyvajánló
Még bele sem lapoztam a könyvbe, máris elgondolkodtatott a címe: Az első csók – Kiskamasz gyerekeink érzelmi nevelése. Mi is az érzelmi nevelés? Szülőként tudatosul-e bennünk ennek szükségessége, és az, hogy mit is jelent ez pontosan?
Gyakran hallhatunk felnőttektől olyan beszámolókat, hogy gyermekkorukban tabu volt beszélni érzésekről, sőt, voltak olyan korszakok (nem is olyan rég!), ahol ez az alapvető emberi igény egyszerűen nem nyilvánulhatott meg még családon belül sem, nem volt helye. És felsejlik bennem egy emlék egy számomra máig nehezen értelmezhető „jelenetről”. Egy 12 éves gyermeket dorgált le szigorúan a nagyanyja, amikor a fiú elkezdett neki beszélni az érzéseiről. A srác túl volt egy nagy csalódáson, és ennek próbált hangot adni. Mire a nagymamája felcsattant, beléfojtotta a szót: „neked nincsenek érzéseid, neked nem lehetnek sérelmeid!”. Lefagytam. A fiú szintén. Sokszor eszembe jut. Vajon el tudta, merte-e mondani valakinek ezt az esetet vagy azt hitte, hogy vele van valami gond? Egyáltalán: mihez kezdhetett azzal az információval, amit egy nála idősebb, „bölcsebb” ember mondott, aki ráadásul a nagymamája, így feltételezhetnénk, hogy fontos számára az unokája érzelmi élete, biztonsága is.
Nehéz megérteni és elfogadni, hogy ebben sem vagyunk egyformák. Szerettem volna elmondani a kiskamasznak, hogy igen is, lehetnek érzései, sérelmei. Sőt, azok már egészen korán lehettek! Például amikor a bölcsődében eltörte egy játékát a kis Artúr vagy az iskolában, amikor az egyik haver elmarta mellőle a legjobb barátját vagy amikor az osztály előtt lehülyegyerekezte a tanára, a többiek pedig hangosan kacagtak a jeleneten… (csak pár eset, ami gyerekekkel sajnos megeshet).
Az érzelmi nevelés nem egyszerű feladat, ha a szülő a saját érzéseivel is hadilábon áll. Ismerhet ezer közhelyet, elő tudja húzni a fiókból közülük azt, ami az adott helyzetben a legjobb közhelynek tűnik, de ez sem érzelem, inkább pragmatikus helyzetkezelés, felszínes figyelemgyakorlat. „Semmi baj!” „Ne foglalkozz vele!” „Vágj vissza neki!” stb. Vajon érezzük, amikor helyzet van, hogy ennyi nem elég, hogy érdemes kivesézni jelenségeket, mélyebbre menni és hogy ezt megtehetjük attól függetlenül, hogy a gyermek még kicsi vagy már nagyobbacska?
Hat alapérzelmet szokás megkülönböztetni, ezek a világon mindenütt felismerhetőek arcmimika alapján (nem kell hozzá nyelvismeret): öröm, bánat, düh, meglepődés, félelem és undor. Persze ezek árnyalhatók, rengeteg érzés helyezhető el a 6 alapérzés kategóriáján belül, de a gyerekeknél már ez a hat érzelem is jó kiindulópont lehet, egy hétköznapi beszélgetésnél. Mert mindegyiknek van létjogosultsága, és az egyik sem köthető életkorhoz.
Hihetetlenül fontos lenne megtanítanunk (magunknak is!), hogy mit lehet kezdeni a nehezebben kezelhető érzésekkel? Mert az öröm az rendben van, meg kell élni, és tartson lehetőleg sokáig. De mi van a dühhel, a félelemmel vagy az undorral? A társadalmi norma szerint illedelmesen, okosan kell kezelnünk: ne mutassuk ki (nagyon), ne lásson rajtunk senki bánatot vagy félelmet, ne panaszkodjunk, mert… Mert az érzelmek megélése és nyílt kifejezése visszaélésre adhat okot. Mert ránk süthetik, hogy indulatkezelési problémáink vannak. Vagy kirekesztők, stb.
Sokkal fontosabb lenne azzal foglalkozni, hogy bár ezek az érzések fel-felkavarognak bennünk, váratlan helyzetekben is, hogyan fordíthatjuk át úgy, hogy ne szorongást kiváltó elfojtást alkalmazzunk (a tartós frusztráció agressziót szülhet). Az elfojtás a lehető legrosszabb kezelési mód, voltaképpen azt jelenti, hogy (magunk előtt is) tagadásban vagyunk. S ha így vagyunk bekötve, így működünk, hogyan tudnánk a gyermekeink érzelmi nevelésében részt vállalni érdemben?
Nem véletlen, hogy kamaszkorban a kortársak veszik át ezt a szerepet. Nem véletlen, hogy a tinik sokkal könnyebben megnyílnak egymásnak, mint a saját szüleiknek (tisztelet a kivételeknek). Nem véletlen, hogy a saját szüleikről alkotott képük is (drasztikusan) megváltozik. Kisfelnőtt korba lépve kezdik érzékelni a szüleik gyenge pontjait, hiányosságait is. Alapból kirobbantják a hormonok a kamaszokból az „ősök” elleni lázadást. Ez a leválási folyamat egyik állomása. (Szakirodalmak sora taglalja, mennyire nem jó, ha a kamaszkori lázadás elmarad. Későbbre tolódik és sok esetben sokkal nagyobb szélvihart okoz…)
Ha a nevelés kamaszkorban csak a szülői keretekre és a szülői elvárásokra épül, a kalitkát a tinik szűknek fogják érezni és igazságtalannak is. Könnyen érezhetik úgy, hogy az már nem is számít, hogy valójában mi van velük, hogyan érzik magukat? És meg sem próbálják egy idő után elmondani otthon, hogy milyen, miféle érzelmi viharok dúlnak bennük… Pláne olyan családban, ahol érzelmekről soha nincs szó. Ahol ez a téma a végletekig tabusítva van.
A kamaszkor mindenképpen hoz valamiféle veszteségélményt, hisz a gyermek, aki addig a szüleit istenítette, akinek a szülei jelentették a talán egyetlen biztos fogódzót (hálás esetben), elkezd leválni. Egy kamasz a normatív krízis állapotában van. Ezt azt jelenti, hogy a kamaszkor egy időben elnyújtott krízis, még a legremekebb szülők mellett is… Gondoljunk bele, milyen nehéz helyzetben vannak azok a gyerekek érzelmileg, akikre otthon nem vagy nem elég jól figyelnek…
Egy könyvtől nem várhatjuk persze, hogy mindent megold, mindent kisimít, de olyan felismerésekhez segíthet hozzá, melyek beépíthetők a mindennapokba, a személyiségbe, nagy figyelemmel és eltökéltséggel. (Mélyen rögzült sémákon nehéz változtatni.)
A kamaszkor az első nagy szerelem megtalálásának és átélésének az időszaka is. És nem minden esetben vezet sima, egyszerű út a beavatásig, nagyon sok tinédzser fájdalmak, bizonytalanságok, csalódások sorát éli meg. Kell, hogy legyen mellette megtartó erő. És nem csak a barátok közt, nem csak az iskolában, hanem legfőképpen otthon.
A könyv fülszövege
Akár várt, akár lopott, akár játékból adott, az első csóknak mindig van előzménye és utóélete, valami, ami volt, amit magunk mögött kell hagyni, s valami, ami lesz. Útmutató szülőknek, nevelőknek, akik a megfelelő szavakat keresik arra, hogy a szerelemről beszéljenek a gyerekeknek és segítsenek nekik tudatosan megélni az érzelmeiket.
„Az első csókot nem lehet feledni. Mert fordulópont, az első lépés a szexualitás ismeretlen világában. Épp ezért fontos, hogy megtanítsuk a gyerekeinknek, ne tékozolják el, adjanak neki értelmet, s gondolják át, mit akarnak és éreznek valójában, mielőtt belevetik magukat egy élménybe pusztán a kaland kedvéért.
Soha nincs túl korán vagy későn ahhoz, hogy elkezdjünk az első csókról és az érzelmekről beszélgetni, csak meg kell találnunk a gyerekeink életkorának megfelelő módot. Egyedül azt nem tehetjük meg, hogy hallgatunk, különösen manapság, amikor valósággal záporozik a gyerekekre a befogadhatatlan mennyiségű ingar.
Ebben a könyvben Barbara Tamborini és Alberto Pellai segít arra összpontosítanunk, milyen szexuális és érzelmi nevelést adjunk gyerekeinknek annak érdekében, hogy néhány alapértékből kiindulva megtalálják a saját útjukat. Javaslatokat adnak arra, hogyan törjük meg a jeget, hogyan győzzük le a zavarunkat, hogyan bátorítsuk a kamaszokat arra, hogy avassanak be minket a bizalmukba.”
A 224 oldalas könyv a Móra Könyvkiadó gondozásában jelent meg
Nyitókép: cottonbro studio/Pexels
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.
