Miről árulkodik a gyerekkori agresszió és mi az ellenszere? Iskolapszichológusok válaszoltak
Vannak, akik szerint a most kisiskolás, kiskamasz gyerekeket érzelmileg sokkal inkább elhanyagolják a sokat dolgozó és internetező szüleik, és ők ezért durvábbak egymással. Ez ilyen formában nem igaz: a gyerekek bizonyos szempontból valóban magányosabbak, másrészről manapság szülőként, tanárként tudatosabban odafigyelünk rájuk, és ezért érzékenyebbek vagyunk arra, hogyan élik meg a mindennapjaikat. Milyen ez a generáció és mit lehet tenni, ha a gyerekek csúfolnak, kirekesztenek valakit? Két iskolapszichológust kérdeztünk.
Régen sem tűnt úgy, hogy sokkal többet foglalkoznak a gyerekekkel: lecsapták őket a térre és nem volt jelen a felnőtt, hogy helyretegye a konfliktusokat. Most a helikopter-generációnak nevezett szülők állandóan ott köröznek a fejük fölött és beavatkoznak. De a helyzet ennél bonyolultabb.
– A családi élet keretei ma valóban változnak, a szülők sokkal tudatosabban építik a karrierjüket, mint korábban, nemcsak az apák, hanem az anyák is hasonló mennyiségű munkaidőben dolgoznak, miközben szoronganak a hitel kapcsán, a munkahely elvesztése miatt – meséli Könyves Krisztina, egy vidéki általános iskola pszichológusa és a Yelon nevű weboldal munkatársa. Ez utóbbi a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány online programja, ahol a gyerekek chaten keresztül szakértőkkel beszélgethetnek testről, lélekről és szexualitásról őszintén, tabuk nélkül, 10 és 18 éves kor között.
A pszichológus szerint a nagyszülők is kevésbé vannak jelen a gyerekek életében, vidéken élnek vagy meghaltak, még dolgoznak vagy nyugdíjasként sokkal aktívabb életet élnek, mint a korábbi generációk. Egyszóval a gyerekekkel tényleg kevesebbet vannak a családtagjaikkal, mint régen. Viszont pozitív tendencia, hogy az apák sokkal inkább részesei a gyerekek életének már az első ultrahangtól kezdve a szülésen át a hordozásig és tovább.
– A családban ugyanakkor egyre komolyabb szerepet kapnak a digitális eszközök. Nem igaz, hogy a gyerekek révén: ők a szülői mintát követik, akiknek először magukkal kellene számot vetniük, mielőtt a gyereken követelik meg a kevesebb telefonozást. Habár régen sem feltétlenül ültek le játszani este a gyerekkel, a főzés és mosogatás nem szippantja be úgy az embert, mint a közösségi oldalak, a figyelem könnyebben megoszlik. Tehát az időhiány és az együtt töltött idő minősége okán lehet azt mondani, hogy a mai gyerekek érzelmileg elhanyagoltabbak, de én inkább úgy fogalmaznék, magányosabbak – szögezi le Könyves Krisztina.
A szülőknek általában fogalma sincs arról, mit csinál a gyerek a neten. Pedig egy gyerek online és az offline személyisége gyakran eltérhet egymástól, vagy adott esetben homlokegyenest különbözhet, egyszóval érdemes megismerni azt is: ez nem kémkedés, hanem inkább törődés, főképp, ha a gyerekkel közösen történik és nem a tudta nélkül. Ez az első olyan tevékenység a történelemben, amiben a szülőnek kell segítséget kérnie a gyerekétől és nem fordítva: ezt sokan hátrányként élik meg, pedig előnnyé is válhat, hiszen a gyerek boldog, hogy most ő taníthat nekünk valamit. Érdemes figyelemmel követni a netes tevékenységet, mert ha olyasmivel találkozik, amit nem tud hova rakni, az felér egy valós abúzussal, hiába tűnik csak virtuálisnak.
A gyerekek közti durvaság, agresszió, kirekesztés a szakértők szerint nem több, mint korábban volt, csak részben áttevődött a közösségi oldalakra – a téma egy külön cikket is megérne. Mindenesetre az agressziónak több oka is lehet, sokszor frusztrációból fakad. A gyerekeken egyre nagyobb a teljesítménykényszer már kiskortól kezdve, miközben minden szakértő azt mondja, hogy tízéves korig rengeteg kell mozogni és játszani, mert az idegrendszer így fejlődik. Ezt szülőként tudjuk, de mégsem vesszük figyelembe, amikor telerakjuk különórával a délutánokat. Ezenkívül a modern világ túl sok ingert is jelent a fejletlen agynak, az idegrendszer így érzékenyebb is.
– A saját stressz mellet a szülők szorongásait is átveszik a gyerekek, és ezt a sok frusztrációt mind nem tudják levezetni, kontrollálni, mert még nincs meg hozzá a kellő eszköztáruk – mondja Könyves Krisztina.
– Már az is sokat segít, ha beszélgetünk erről, hogy a haragot, dühöt, indulatot, feszültséget lehet jó formában is kiadni magunkból, amivel nem teszünk kárt másokban és magunkban sem. Mesélhetjük a kisebbeknek azt is, hogy a feszültség olyan, mint az áram: ha jól használjuk, világít a lámpa, de ha rosszul, megráz. Megtaníthatjuk a gyerekeket a legegyszerűbb, legrégibb technikákra, hogyha például valami történik, fújja fel magát, mint egy Michelin-baba, és amikor már nagy és erős, eresszen le, engedje ki a dühöt. Ki is kiabálhatjuk vagy mozoghatjuk magunkból. De elsősorban hagyjuk őket tényleg gyereknek lenni, szabadon csintalankodni, énekelni, kántálni, ugrálni, firkálni, kiabálva futkorászni, mert valójában ösztönösen tudják, hogyan vezessék le a feszültséget, csak az hangos és rendetlen.
Az agresszió oka pedig sokszor az, hogy maga a bántalmazó is bántalmazott, a gyerek átveszi az akár fizikális, akár verbális agresszió mintáit.
– Van egy esetem, egy kiskamasz fiú, akit két éve használ ki egy lány, elveszi a pénzét, elküldi ide-oda, nem is mondja mit kér, kidobatja vele, amit hoz stb. – meséli Könyves Krisztina. – A fiú annyira fél, hogy nem meri elmondani ki az, pedig tavaly tavasz óta kezelem. A protokoll szerint ilyenkor nem faggatjuk, hanem megvárjuk a bizalmi kapcsolat kiépülését. Attól fél, hogyha beavatkozunk, a barátait ellene fordítja a lány. Vagyis a teljes identitásvesztéstől, megsemmisüléstől fél, hogy senki nem fogja szeretni, ezért két éve csicskaként működik.
A fiú áldozattípus, a családja rossz körülmények között él, a lányt pedig az apja molesztálta, a nevelőapáról annyit tudnak a faluban, hogy az anyját bántalmazza.
– Egy ilyen helyzetben lévő anyának mondhatok bármit, nem fogja érteni, miről beszélek – mondja a pszichológus. – A kislány a mintát és a frusztrációt is hozza otthonról, nagyobb is a többieknél, mert egyszer már megbukott. Egy másik gyerek úgy érkezett hozzám, hogy a tanárok szerint nagyszájú, mindenkit piszkál, mindenkinek beszól, egy pukkancs kis hörcsög. Kiderült, azért ilyen, mert alacsony termete miatt kisebbségi érzése van és így kompenzál. Soha nem ok nélkül történnek az események, a gyerekek nem gonoszak, a mi felelősségünk jó mintát nyújtani ahhoz, hogy fel tudják dolgozni a frusztrációikat.
Pedagógusként fontos a szemlélődőket is bevonni, mert ha összezárnak, nem lesz egyedül az áldozat. Általában azonban ők is félnek. Szülőként az elfogadó légkört kell megteremteni, mert csak a szülőtől kaphatja meg a szeretet és az érzelmi biztonságot mind az áldozat, mind az agresszor. Ha bennünk bízhat, hiszünk neki, elfogadjuk, amit mond, mellette vagyunk, akkor őszinte lesz, és ebből ki lehet indulni
– A gyerekeknek valós figyelemre van szükségük, de ezt sokszor nem kapják meg. Például az egyik kislánynak, akit kezelek, elváltak a szülei, gyönyörű mangákat rajzol. Az édesapja ezen felbuzdulva, pénzt, energiát nem kímélve hordozta rajztanárhoz, hogy akkor tanuljon meg rajzolni. De a gyerek nem erre vágyott, számára a manga egy kifejezési forma és azt szeretné, ha ezért dicsérnék meg, hiszen önmagát adja. Apa és lánya is üzent egymásnak, szeretettel fordultak egymás felé, csak célt tévesztettek az eszközök. A kislány még nem fogja érteni, mit jelent az, hogy őt rajztanárhoz cipelte az apuka, de az apa meg tudja érteni, hogyan mutatja meg önmagát ezekben a rajzokban a lánya, ezek a folyamatok a szülőn múlnak – figyelmeztet Könyves Krisztina.
A gyerekek magányát mutatja a már említett Yelon is. Sokszor nem is kérdeznek, csak beszélgetni akarnak, itt pedig van egy felnőtt, aki meghallgatja őket. Néha küldenek egy-két smile-t és már mennek is tovább: fenntartják a kapcsolatot. Sokuknak csak erre van szüksége, habár az oldal alapvető funkciója nem ez.
Farkas Aranka, egy fővárosi gimnázium iskolapszichológusa sok szempontból hasonlóan látja a helyzetet, a gyerekek az interneten magukra vannak hagyva bizonyos élmények és ingerek feldolgozásában.
– Az agresszivitás és az érzelmi elhanyagolás pedig nem függ össze. Az előbbi mögött inkább fizikai vagy érzelmi bántalmazást kell keresni, az utóbbi viszont depressziót, passzivitást, negatív önképet, esetleg önagressziót okoz, mert a szülő azt üzeni, hogy nem vagy fontos, nem látlak, nem veszem figyelembe az igényeidet stb. Van ilyen, de nem nagyobb arányban, mint korábban. A gyerekek egymással szembeni agressziója sem nagyobb, csak mi vagyunk rá érzékenyebbek – véli Farkas Aranka.
Ha egy gyerek érzelmileg vagy fizikailag veszélyeztet egy másikat, és az áldozat nem tudja megoldani, uralni a helyzetet, szerinte szülőként be kell avatkozni.
– Ha három gyerek ott áll az enyém körül, és csúfolják, azt nem fogja tudni megoldani. Ha pedig védelmet vagy segítséget kér, az nem árulkodás, az utóbbi inkább olyan információ átadásáról szól, amiben a gyerek nem érintett, nem az ő dolga, nem okozott neki kárt. Ezt érdemes tisztázni. Ha pedig a szemem előtt zajlik az esemény és nem szólok rá a másik gyerekre, vagy úgy teszek, mintha mi se történt volna, akkor úgy tűnik fel a sajátom előtt, hogy ez az én szemem előtt ez mehet, ezt én hagyom. Ha egy bántalmazó jellegű barátságról van szó, akkor is érdemes elmondani a véleményünket a gyereknek, noha közben tiszteletben tarthatjuk a választását. Ez így hiteles – szögezi le.
Kiközösítés esetén az osztályközösséget lehet fejleszteni, de általában mire kiderül, már nagyon nehéz visszafordítani a helyzetet.
A szégyen miatt az áldozat nem kér segítséget, vagy düh van benne, hogy nem ő a hülye, nem vele kellene foglalkozni. De önmagában az a tény, hogy a pedagógus, a szakember elkezd foglalkozni ilyen szempontból a közösséggel, már elindít pozitív folyamatokat. Nem arról van szó, hogy kedveljék meg egymást a gyerekek, hanem arról, hogy hajlandóak legyenek együttműködni az áldozattal kirekesztés helyett és elítéljék a kirekesztő folyamatot. Ugyanis ilyenkor az egész csoport értékrendje torzul.
Sok kutatás foglalkozott azzal, hogyan és miért válik valaki áldozattá: lehet áldozattípus, lehet valamilyen eltérő fizikai tulajdonsága, rosszabb kommunikációs készségei, visszahúzódó személyisége. Könnyen lehet, hogy korábbi agresszorból válik áldozattá, lehet más az értékrendje, jól tanulhat vagy túl rosszul. Van, aki szerint bárkiből lehet áldozat és ez a vak véletlen műve.
Ha nem lehet változtatni a helyzeten, akkor pedig el kell vinni a gyereket az iskolából.
– Ha ugyanis tartósan abuzált helyzetben marad a gyerek, sérülnek a kommunikációs készségei, folyton támadást vár vagy feltételez, maga is agresszívvá válik, kompenzál, dicsekvő lesz. Persze, előfordul, hogy az új helyen is ugyanez történik, de ez közel sem biztos. Ilyenkor az önbizalomépítés a cél. Érdemes más közösségekbe is vinni, ahol elfogadják, szeretik, érdemes hobbira, sportra biztatni, ezekben a tevékenységekben feltöltődhet, ezek védőfaktorok. Ajánlott lelki segítségnyújtást keresni, akár egyéni, akár csoportos terápia, akár pszichodráma formájában. Az iskolával pedig próbálni partneri kapcsolatban maradni, ami nagyon nehéz, ilyenkor általában elmérgesedik a viszony – teszi hozzá a szakértő.
Ilyenkor valójában mindenki áldozat, a nézők is, és az agresszor is, aki a saját, kiélt agressziójától sérül. Az elkövető szülőjének ugyanúgy bele kell állnia ebbe a helyzetbe, megpróbálni feltárni, hogy miért csinálja ezt a gyerek, milyen lelki nyeresége van belőle. Általában valamilyen hiányt akar pótolni, hatalomvágya van, a kiélt agressziótól erősnek, különbnek érzi magát, presztízse lesz, befolyásolni tud másokat, és ezekhez a célokhoz csak ilyen eszközei voltak.
A szülőnek általában mindig van min dolgoznia ilyen helyzetben, mert az a gyerek, aki képes őszinte, mély, kötődő kapcsolat megélésére, az nem válik agresszorrá.
F. K.
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.