Rendkívül erős volt bennem a törekvés: a semmiből valamire akartam jutni. Sorsszelídítő. Egy elmesélt élet (6.)
Általános iskolába a falunkba jártam tizennégy éves koromig. Szófogadó, jó gyerek voltam, úgy ültem a padban hátratett kézzel, hogy meg se mozdultam. Abban az évben mentem ötödikbe, amikor anyám meghalt. A halála után semmit nem nőttem. Ott megcsöktem, vagyis csökevény maradtam. Ötödikes korom óta nem változtam se magasságban, se szélességben. Voltak évek, amikor kikerekedtem, de most vékonyabb vagyok, mint tizenéves koromban.
Felső tagozatban sem voltak problémáim, amikor román tanáraim lettek. A két fontos tanárral jóban voltam. Osztályfőnököm, Felicia cigány nő volt, történelemtanár, kis naiv, bolond nő. Ha tehettem, vittem neki almát, tojást, amit lehetett, mert semmije nem volt. Könnyű dolgunk volt egymással, mert én jó tanuló voltam, ő meg tudta, mi a helyzet nálunk, hogy anyám halálát követően otthon már nem tanulhattam. Sokszor megengedte, hogy nála írjam meg a leckét. Mindig jóra törekedtem, és talán azért volt mindig egy kis protekcióm, mert az igyekezetemmel sikerült megszerettetnem magam.
Rendkívül erős volt bennem a törekvés: a semmiből valamire akartam jutni.
Amikor csak felszólítottak, kívülről fújtam az anyagot. A tanárok nagyra értékelték éles eszemet és igyekezetemet. Nagy kár, hogy nem tudtam továbbtanulni, mert a képességem megvolt hozzá. Nem kérkedem vele, hozott anyag volt ez is, nem az én érdemem.
Minden iskolából nagyon jó emlékeim vannak, de hetedikben már világosan láttam, hogy nem is álmodhatok a továbbtanulásról, az iskolában is tisztában voltak vele, hogy apámat nem lehet rábírni, úgyhogy nekem csak nyolcadikig lesz meg az iskolám. Felsős koromban gyakran kölcsönöztem ki könyvtári könyveket. Úgy olvastam otthon, hogy folyton ki-kinéztem az ablakon, és ha jött valaki, gyorsan bedugtam a könyvet valahová. Apám megölt volna, ha meglát könyvvel a kezemben, mert olyan nem volt, hogy meg lehetett állni. Folyamatosan dolgozni kellett, nem állhatott le a takarítás, mosás, főzés, etetés vagy bármi más. Később a kötés.
Hirtelen szakadt rám az a megállás nélküli dolgos élet. Reggel felkeltem, meg kellett vetni az ágyat, az ajtóban kirázni a paplant, a párnákat felpuhítani, a lepedőt kiigazgatni, visszarakni, ágyterítővel lefedni. Ha rosszul állt, apám lerántotta, és kezdhettem elölről. Állandósult a félelmem, de idővel rendesen tettem a dolgom, beidomított.
Megmosakodtam, utána kezdődött a reggeli készítése. Apám előbb, már hatkor felkelt, hétkor keltett engem is. Télen-nyáron nyitva volt az ajtó, nem érdekelte, hogy fáztam. Behozta a fát, rátett a kályhára. Felkeltem, apám előtt mindig ruhában kellett lennem. Ő addig kiment, amíg két perc alatt összeszedtem magam. Utána rögtön nekiláttam a puliszkafőzésnek.
A vaskályhán főztük, annak jó nagy lapja volt, egy hatkarikás résszel. Oda betette apám az üstöt. Felteszem az üstbe forralni a két bögre vizet. Mikor forr, akkor jön bele a kukoricadara. Állandó kavargatás mellett sokáig főzöm, se lágy, se kemény ne legyen, nehogy apámnak sercegjen. Kiborítom egy deszkára, a puliszkáslapítóra, cérnával feldarabolom kockákra, és túrót teszek a közepébe, majd felteszem a kályha tetejére, és ott szépen megsül. Olyan, mint egy szilvás gombóc, csak sós. Kicsit kifolyik belőle a túró. Nagyon finom. Csak túróval ettük. Túrós bóc. Így hívták. Megcsináltam a reggelit, kávé, tea nem volt. Ha valaki beteg volt, akkor áfonyakóróból vagy málnakóróból főztünk teát, és cukorral édesítettük. Apám kiment az udvarra az állatokhoz, kihányta a ganét, én meg mentem iskolába nyolcra.
Ötödikben már délután is jártam iskolába, bevezették a délelőtti és délutános műszakot, mert nem volt elég osztályterem. Akkoriban délelőtt megcsináltam, amit kellett, ha apám nem volt otthon, akkor megpróbáltam olvasni egy kicsit. De ha otthon volt, akkor semmit nem tehettem, csak dolgozhattam.
Előfordult, hogy ebédet is kellett főzni, de az nem volt hangsúlyos. Normál időben, mikor hazaértem, bablevest vagy salátalevest főztünk, a salátaleves volt az egyik kedvencem. Egyszerű ételeket főztünk, valamit ettünk, utána mosogatás, aztán fát kellett hordani hátulról, az udvar végéből ölben, kályhát kellett tisztítani. Fényesíteni kellett a kályhát, mert az volt a háziasszony tükre. És takarítani is kellett, meg mosni, vasalni. Mindig volt tennivaló. Kézzel mostunk, de nem mindennap. Mondjuk szombaton délután egy nagy lavórba meleg vizet öntöttünk, bele marószódát, és házilag készült szappannal mostunk. Lavórban vagy inkább a pataknál. Világos rongyszőnyegeinket apám hetente egyszer biztos kidobta a ház elé, amiből nekem tudni kellett, hogy irány a patak, ki kell mosnom őket.
Rengeteg dolgom volt, másra igazából nem is jutott idő. Ha apámat elvitte a lába valahová, akkor átszöktem a szomszédba, ahol végre jól éreztem magam. Ha közben hazajött, néha megúsztam egy üvöltözéssel. Ha ivott, akkor csak megfegyelmezett, ha józan volt, lepofozott.
De nekem is kellett valami kikapcsolódás, egy kis játék a szomszéd gyerekekkel. Amikor meghallottam a kapu zörgését, gyorsan visszamásztam a kerítésen. Persze ő is tudta pontosan, hogy tilosban jártam.
Valahogy este lett, nem tudom, mikor és mit ettünk. Korán, legkésőbb kilenckor takarodó volt, feküdni kellett, mert nem fogyaszthattuk az áramot. Lámpaoltás után nem volt semmi beszéd. Idős szüleim voltak, nekik már nem volt kedvük beszélgetni. Ha lett volna mellettem egy másik, korombeli testvér, akkor biztosan máshogy alakult volna, de nem volt. Ha nem tudtam elaludni, akkor rám szóltak: „Aludj már! Maradj csendben, fordulj a fal felé, Piri!”
Folytatjuk
A sorozat eddig megjelent részei itt olvashatók >>
Az életútkönyvek létrehozása során megismerem a mesélők életének legfőbb tanulságait. Az én tanulságom a találkozásokból az, hogy ami megmarad legerőteljesebb érzésként hetven, nyolcvan év után, az az emberi kapcsolatokban rejlő kötés, a szeretteinkhez való ragaszkodás és felelősség, és az ezektől való búcsú szomorúsága. Fájdalmas vállalkozás megpróbálni összegezni egy életutat, gondolatban végig menni újból a nehézségeken, kudarcokon, de legalább olyan fájdalmas elbúcsúzni a varázslatot rejtő, boldog emlékektől is. Az emlékezés, a számadás és búcsúzás krónikásául szegődtem. Mégis, munkám során mindig rácsodálkozom, milyen magával ragadó és inspiráló a sorsát beteljesítő ember.
