„Én egy kíméletlen anyát ismertem, a világ pedig egy gondoskodót.”
„Anyám jellegzetes füttye átsziszegett az egész utcán és bárhol meghallottam. Ökölbe szorult gyomorral igyekeztem minél hamarabb a szeme elé kerülni, mert a késlekedésért pengenézés, vagy ütés járt. Esténként jeges félelmet éreztem, ha a haragjával lettem az ágyba küldve. Amikor nem hagyta kiengesztelni magát. Pedig ilyen sokszor volt. Feküdtem, és féltem. Összekucorodtam, hogy a hasam fájása enyhüljön, és összerezzentem minden neszre, hátha bejön, és megsimogat. De ritkán jött…
Máskor volt, hogy megébresztett éjjel, sírva ölelt és azt hajtogatta, hogy minket senki sem szeret. „Minket”… Hogy mi úgysem kellünk senkinek. És majd költözünk, továbbállunk, elmegyünk a városból. Magáról beszélt, a csalódásáról (ami hozzánőtt, mint egy második bőr), de összemosott önmagával. Bele sem gondolt, hogy az egyetlen általam ismert közegből és a barátaim mellől ragadna el. Hogy ez olyan érzés volt, mintha kilökne az űrbe.
Felnőtt fejjel már tudom, hogy anyám haragjának nem én voltam az oka. Nem a viselkedésem, mert jól nevelt, félénk, készséges éltanuló voltam.
A saját élete csalódása okozta az állandó dühét, de az indulatait rajtam töltötte ki.
Anyám két helyzetben ragyogott: ha oklevelet, leg-leg jelvényt, és valamilyen látványos dicséretet kaptam az iskolában. Vagy ha beteg voltam…
Akkor leszelídült, és teljes átadással gondozott. Amikor az értem való szorongás miatt elsírta magát, különlegesnek éreztem magam. Fájdalmas volt évekkel később felismernem, hogy főleg mások előtt volt hangos ez az aggódás. És hogy ez róla szólt – nem nekem. Szerette, ha gyenge vagyok és elesett, mert akkor ő még jobban látszott…
Én egy kíméletlen anyát ismertem, a világ pedig egy gondoskodót, aggódót.
Sokat voltam kórházban, nem egyszer az ügyeleten kötöttünk ki. Rettenetesen be tudott görcsölni a gyomrom, és sosem sikerült kitalálni, hogy mitől. Harminc évvel ezelőtt, amikor én voltam kisgyerek, még nem igazán beszéltek ételallergiákról, Crohn betegségről, vékonybél epilepsziáról – és biztosan nem is ezek valamelyikről volt szó, mert több napos hányás után mindig varázsütésre meggyógyultam, és mehettünk haza. Anyámat körberajongták az orvosok és a nővérek, hogy semmi alvással is talpon van még mellettem, és hogy milyen gondosan ápol… 15 évesen vettem észre, hogy egy kapszula porát a turmixomba szórja. Ezután kerültem utoljára kórházba.
Sosem beszéltem meg vele. Kollégista lettem, diplomáztam, másik városba költöztem, férjhez mentem, anya lettem… Ekkor, a kisfiam születésekor jöttek elő a szorongások, és az emlékek a saját gyerekkoromról. Segítőt kerestem, és kezdett összeállni a kép.
Anyámnak arra volt szüksége, hogy beteg legyek. Amikor körülöttem töltötte az egész napját, csodálatot váltott ki környezetéből a higgadtságával, és türelmével. Csak megjátszotta az anyai szeretetet! Eszközként használt fel a környezete manipulációjában. Megbetegített. Elviselte, hogy fáj nekem. Elviselte, amikor feleslegesen gyógyszereket adtak nekem, amikor szükségtelenül végeztek rajtam vizsgálatokat, beavatkozásokat.
Van ennek neve is a szakirodalomban: „átruházott” Münchausen-szindróma. A megcsalt anyai szeretet.
A Münchausen szindrómás ember úgy érzi, csak betegként fontos, csak így figyel rá a környezete, csak így nem hagyják el a szerettei. Így csikarja ki azt a gondoskodást az emberekből, amit másképp képtelen megszerezni. Anyám ezt rajtam keresztül tette meg.”
Lejegyezte: Bíró Rita
Fotó: Matheus Bertelli/Pexels
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
