Az óvoda, mint első közösségi élmény. Ovis (szülő) lettem!
Be kell vallanom, már vártam, hogy elkezdődjön az ovi. Lassan három éves a kislányom, és az egész napos pörgés, foglalkozás, együttlét már nem mindig elégítette ki az ő igényeit. Egyre többet zsörtölődöttünk egymással, mert zsinórban fárasztóbbnál fárasztóbbak voltak a napok. Az a rengeteg szeretet, amit egymásnak adtunk a dackorszakos konfliktusokkal együtt, egy véget nem érő érzelmi hullámvasútra ültetett fel minket. Ez a maga minden szépségével együtt egy nagyon kemény időszak.
Aztán – mint egyszer minden kötelesség az életben – elérkezett az ovikezdés pillanata. A kezdeti kíváncsi izgalmat felváltotta a szorongás, mert egyre tovább és hosszabb időre kellett elengednünk egymás kezét. Azoknál a családoknál, ahol az ovit nem előzi meg a bölcsőde, ahol távoli a nagyszülő (akár fizikailag, akár érzelmileg), ahol nem alkalmaznak bébiszittert, csak a szűk család van együtt minden egyes nap, ott gyakran ez az első élethelyzet, amikor külön vagyunk a gyermektől.
Külön vagyunk úgy, hogy nem mi döntünk róla, mikor és meddig lesz ott, nincs kontrollunk arra, mi történik az óvodában. Nem látjuk minden egyes percben, mit csinál, milyen kedvű, eszik-e, iszik-e, játszik-e, szorítja-e a cipő, kiesett-a csatt a hajából, hogyan viselkednek vele a többiek. Persze az óvónénik beszámolnak a főbb dolgokról, de a 4-6-8 óra alatti történéseket csak a gyerekünk tudja elmesélni. Neki viszont – ha a szókészlete engedné is – még nagyon nehéz megfogalmaznia az érzéseit. Éppen ezért óvatosan kérdezgessük, mert a direkt kérdésekkel leginkább szavakat adunk a szájába és nem a valóság fog kiderülni. Ha beszél róla, érdeklődve hallgassuk meg, de ne „játsszuk túl”, hogy mennyire nagyon szuper lehetett ez neki, mert bizony az ovi csak később lesz egy igazi élmény a számára. Akkor viszont hatalmas.
Hagyjuk, hogy „kijátssza” magából a nap eseményeit, figyeljük játék közben, abból sok mindent megtudhatunk az érzéseiről. Mozogjon, amennyit csak szeretne a szabad levegőn és mindenképpen kapja meg azt a babusgatást, amit most még jobban igényel. Ne hajtogassuk, hogy mennyire nagy már, mert ezzel csak növeljük a frusztrációját.
Ezeket a tanácsokat számtalan korábbi könyvben, cikkben olvashattuk már, én most leginkább azért ragadtam tollat, hogy az anyai lélek megpróbáltatásáról írjak. Kisgyermekes anyukákkal foglalkozó szakemberként teljes joggal várhatnák el tőlem, hogy én „tökéletesen” viselkedjek a beszoktatásnál. Mondhatnám, hogy akasztják a hóhért, de valljuk be, szívműtét esetén sem az alapján választunk orvost, hogy neki milyen állapotban van a ketyegője.
Pszichológusként még inkább kemény önismereti munka az első komolyabb elválás egyetlen gyermekemtől. Az elmém ilyenkor egy üres papírlap, és kizárólag anyai szívemmel tudok „gondolkozni”, amit azonban befolyásolnak a gyermeklélektani ismereteim. Én már az anyaságom előtt is foglalkoztam a témával, de az ezzel foglalkozó szakmai írások nagy része bárki számára elérhető. Tudjuk, hogy minden tettünk, szavunk, érzésünk lenyomatot képez a gyermekünkben, ezáltal kialakul egy úgynevezett belső munkamodell, ami alapján reagálunk a minket körülvevő világra. Az óvoda, mint első közösségi élmény, a gondozó/nőkhöz való kapcsolódás minősége, a kortársakhoz és a szabályokhoz történő alkalmazkodás megélése jó mélyre fészkeli be magát a tudatalattinkban, és kihatással lesz az életünkben minden egyes társas kapcsolatra, közösségbe kerülésre.
Ezt minden szülőnek tudnia kell, ez a tudás azonban egy szorongató béklyó is egyben, mert kicsi kincsünket még nagyobb bizonytalansággal engedjük ki a kezeink közül. Ezzel együtt (vagy ennek ellenére) minden szakember azt javasolja, hogy mi, szülők ne szorongjunk, ne legyünk bizonytalanak, ne féljünk, mert akkor gyermekünk is pontosan ugyanezeket az érzéseket fogja átélni. Az eszünkkel tudjuk ezt! A gyerek előtt legyünk határozottak, de szívünk sajgását nem tagadhatjuk le. Bárhogyan is érezzük magunkat az elválás után: akár zokogunk még mi is a sarkon egyet, vagy elmorzsolunk egy könnycseppet a napszemüvegünk alatt, akár kimozogjuk/kitakarítjuk magunkból a feszültséget, akár mosolyogva hátradőlünk és élvezzük, hogy végre szusszanhatunk egyet három év után mi is, NE érezzük rosszul magunkat! NE haragudjunk magunkra! Éljük meg teljes egészében, adjuk át magunkat az érzésnek, hogy aztán, mint főnixmadár, felemelkedhessünk hamvainkból.
A szülők ilyenkor gyakran a saját traumájukat élik tudatalatt újra át, ezért engedjük ki, ami bennünk van, mert ezzel nemcsak az óvodában (még most) síró gyermekünknek, hanem a bennünk élő sebzett kisgyereknek is segítünk.
A néhai Vekerdy Tamás szerint az óvoda egy „szükséges rossz” a gyermek életében, és valóban ez egy készen kapott helyzet, amit nem áll hatalmunkban megváltoztatni. Amit azonban hosszú távon kap ott a gyermekünk, az az új világ, ami kinyílik majd számára, vitathatatlanul szükséges az ő lelki és szellemi fejlődéséhez. Magyarországon az óvodai intézményekben zajló munka, a gondozók szakmai tudása és elhivatottsága kimagasló.
Tartsuk ezt könnybe lábadt szemünk előtt és töltődjünk abból, amikor mosolyogva jön hozzánk ebéd után vagy délután, amikor vidáman megy be reggel, amikor boldogan mesél a napjáról, amikor kis új barátaival az anyák napi verset szavalja majd el nekünk.
Az élet szekere megállíthatatlanul robog tovább, nekünk pedig az a dolgunk, hogy élvezzük a zötykölődést, és éljük meg úgy igazán ezt a közös utat.
Nyitókép: tolmacho/Pixabay
pszichológus
Hiszem, hogy abban a pillanatban, amikor megfogalmazódik bennünk a gyermek gondolata, szülőkké válunk. Azonban a fogantatástól a kisgyermekkorig tartó út során érünk igazán anyává és apává mely szerepünket életünk végéig finomhangoljuk. Gyermeket nevelni nem egyszerű feladat, és egyikünk sem tökéletes anya vagy apa. Amikor megtorpanunk, jól jöhet egy szakértő útitárs, akivel belekezdhetünk egy belső munkába, kezünkbe kapva egy mankót, amely emlékeztet arra, hogy pontosan elég, ha ELÉG JÓ apa és anya vagyunk, és ha elhisszük, hogy minden nap lehetőségünk van változtatni és olyan szülővé válni, akire a gyermekünknek szüksége van.
