Giovanni Csermanek utolsó előtti szívrohama
Amikor magához tért, riadtan pislogott és könnyezett, mintha valami fémforgács, apró bogár, vagy éles napfény szúrt volna bele a szemébe. Aztán, amint kezdett tisztábban látni és érzékelni egy kórterem fehér falát pillantotta meg, az ágya mellett egy kis szekrényt, amin büszkén feszített egy üveg San Pellegrino ásványvíz.
Giovanni Csermanek feje fölött gép csipogott, ütemesen énekelte a szíve ritmusát, s ettől a monoton, idegesítő zajtól, hirtelen megnyugodott. A mellkasa tele volt tapaszokkal, drótokkal, a szája kiszáradt, kezével kíváncsian végigsimította az arcát, ami szőrös volt, fehér tüskéket növesztett, alighanem régen borotválkozhatott.
Aztán belehasított egy kép: Sienában, az Al Mangia teraszán ült, a Piazza del Campo északi oldalán, előtte a téren lovak száguldottak, maskarákba öltözött férfiak üvöltöztek, űzték, hajtották az önkívületben vágtázó lovasokat, tartott még javában a Palio, a sienai contradak, vagyis a város 17 negyedének 10 kiválasztott lovasát egymásnak eresztő vad parádé. A felidézett pillanatban még nem dőlt el, hogy ki nyeri azon az augusztus 16-án a Madonna képmásával díszített selyemzászlót. Egy csésze gőzölgő, bársonyos Vergnano kávé volt előtte, nem törődött a zajjal, az esztelennek tűnő férfivirtussal, a házak vöröslő falát bámulta és élvezte a kávé ízét. Élt.
Kivágódott a kórterem ajtaja, és határozott léptekkel elindult feléje egy fehér köpenyes nő a kezében mappával, leletekkel. A bőre olyan volt, mint a legfinomabb kávé, felöntve kicsike álmos tejjel, a szeme mélysötét gesztenye, mégis meleg, élénk és kíváncsi.
„Szívrohammal vettük föl a kórházunkba”, mondta hűvös, tárgyilagos hangon, „négy napig volt eszméletlen, ezt az időt az intenzív osztályunkon töltötte. Ha optimistán nézzük a dolgokat, túl van az életveszélyen, de óvatosnak kell lennünk, a szervezetét sokkhatások érték, még bármi lehet.” Valahogy ez ragadt meg benne, hogy „még bármi lehet”.
Fiatal ápolónő jött, kezében egy lavór, gőzölgő vízzel, benne szappan, ami álmatag fehérre festette a lavór tartalmát. A lány szemérmes volt, de precíz és szakszerű. A lavórt az ágy végébe helyezte, a kezére frottír kesztyűt húzott, derékig kitakarta a magatehetetlen férfit és lassú, alapos mozdulatokkal mosdatni kezdte. Végigsimította az arcát, a kesztyűbe bújtatott ujjaival megtisztította a száját, Csermanek fura mosószer ízt érzett, aztán a mellkasát kezdte dörzsölni, majd fölemelte a karját, s kipréselt némi nedvességet a kesztyűből a hóna alá. Utána a hasa következett, majd a köldöke került sorra, nagy szakértelemmel és szenvtelenül végezte a dolgát.
A beletörődött Csermanek fölnézett, a doktornő ott állt, nem mozdult, nem rezzent, de most mintha megbillent volna, önkéntelenül nyelt egyet, aztán elkapta a fejét, éppen akkor, amikor az ápolónő fölemelte a takarót. Aztán lehúzta a nedves frottírkesztyűt, ami már kihűlt, a fehér habokkal billegő vízbe dobta, kézbe vette a lavórt, biccentett és kihátrált. „Pihenjen”, mondta a doktornő falevél hangon, „majd visszajövök”. Megnyugtató mondat volt. Valami különös érzés melegítette át. Ez a melegség maga volt az élet…
És Giovanni Csermanek akkor döbbent rá, hogy valójában mindig a nők mentették meg az életét. A nők, akikkel csalfa volt, akiknek azt mondta, amikor magukra hagyta őket, hogy „boldog lehet, aki boldoggá tehet téged, és most azért kell elmennem, mert én képtelen vagyok rá.”
A nők, akik reményt adtak neki, a nők, akik megetették, megmosdatták, s elviselték, hogy az éjszaka folyamán nem létező madarakkal hadakozik, vagy a szárnyukba kapaszkodna, hogy elrepülhessen. Arra kérte az Istent, hogy csak most épüljön föl és akkor majd minden másképp lesz.
Nos, darab idő múlva, könnyű léptekkel sétált Sienában az Al Magnia terasza felé, fütyörészve várta, hogy ihasson egy krémes Vergnanót. Önfeledten boldog volt, ahogy visszatért az életbe, és semmi nem lett másképp…
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
