Leendő angyalok
KÉP ALÁ ÍRÁS
Katonák állnak zubbonyban a karácsonyfa előtt 1916 telén és néznek bele a fotómasinába. Ki szigorúan, ki vidáman, ki rosszkedvűen, attól függően, hogy milyen a rangjelzésük, vagy éppen a hangulatuk. Valaki egy hegedűt tart a kezében, lehunyt szemmel pengeti az egyik húrt, mintha egy tücsök köhögne. A zenésztársa, a klarinétos kicsit elhajol, hogy jobban látszódjon majd a képen, előtte valaki cigarettát tart, aminek a meggyújtásával megvárja a felvétel befejezését, az újbóli zsibongást.
Valaki kutyát békítget az ölében, kicsit mocorog az állat, csúszik le a lába, halkan nyüszít. Fölötte egy üvegszemű harcos, mellette a földíszített karácsonyfa, szerényen, szegényen, távoli hadszíntéren. Tizenketten vannak a képen, egy tucat, de talán nincsenek is ott, máshol járnak, szobák illatát érzik, ágyneműkét, a gyerekek fejbúbját, csiklandós tüske hajukat, nők meleg lélegzetét.
Pár hét, hónap, vagy év és kevesebben lesznek. Soha nem állnak már így tizenketten össze egy képre. Néhányan beállnak angyalnak.
Fotó: Fortepan, 1916
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
