Szomorú karácsonyi kézfogás. Egy esztendő, amibe majdnem belehaltunk
Mintha végig havazott volna. Egész évben. Lágyan permeteztek a hófehér pihék, a hajunkat, az arcunkat, a szív sajgó összehúzódásait. És ebben az esztendőben feltűnően sokan köszöntek el, kalaplengetve, barázdált, keserű mosollyal, vagy éppen nyugodt fénytelenséggel a szemükben.
Még sikító macskajaj volt a másnap és január elsején Zsigmond Vilmos fölsétált a nehezen látható hegyre, és egy életre szóló megfeszített célzás után leeresztette a puskát, mint a hajdani szarvasvadász. Ettől a sistergő csendtől aztán némi tülekedés támadt és David Ziggy Bowie kifordult az űr egyik ajtaján, mögötte Alan Rickman, szomorú szeretetet varázsolva a Hold varázspálcájával.
Vajon hová igyekeztek ily sokan, a jobbak közül valók? Talán valami rossz érzés támadt föl szerteszét?
Mert útra kelt Umberto Eco, aztán a démoni hangú, drámaian vidám Psota Irén, George Martin producer, aki még látta kölyökként a négy liverpooli fiút, akik úgy örültek egy jól kevert felvételnek a stúdióban, mintha tulajdon édesanyjuk helyett a Jóisten dicsérte volna meg őket. John, Paul, George és Ringo, kócosan vigyorogtak a hangszerek mögül Martinra, Lennon néhány öblös, fikázó poént is megengedett magának, de George kicsit félt, hogy ez már kihallatszik.
A tavaszi szezonban, márciusban botlott el Verebes József, akit nemes egyszerűséggel csak Mágusnak volt szokás nevezni a hazai labdarúgó berkekben, pedig a mágiája csupán annyiból állt, hogy a megalázásból nem születnek legendás játékosok, viszont a fölmagasztalásokból már lehetnek valódi helyi hősök. És egy igazi mágus is lekérezkedett a pályáról ebben a hónapban, a nagy Johann, aki megváltoztatta a focit, aki a pálya minden pontján képes volt felbukkanni, mintha 10 ikertestvére volna, és megteremtette, végrehajtotta a totálisan kiismerhetetlen totális labdarúgást. Mert Cruyff és a hollandjai hozták le ismét a földre a focisták nimbuszát, lobogó hajú srácok voltak a szomszéd utcából, mégis a világ legjobbjai és ezüstérmesek, mint mi, meggypirosban 1954-ben.
A Herceg is eltűnt a bíbor esőben, talán megirigyelte, hogy David Bowie már végleg égi jelenség lett, amiből egy Prince sem maradhat ki, egy zseniális törpe bájgúnár. Ám ami igazán fájt a májusi aranyhullásban, az Rajhona Ádám elveszett kutyaszeme, a Megáll az idő soha nem felejthető Rajnákja, aki emberré enyhítette a hatalom izzadtság szagú tornatanárát, a túlteljesítéstől bűzlők, viszolyogtató, mégis szomorú tragédiáját. Rajhona, aki Erdélyből csángált ide, később Bécsbe menekült, onnét meg vissza, s aki talán most megtalálta a helyét.
Két nehézsúlyú is kiütötte magát a világból, Cassius Clay, aki Muhammad Aliként hőzöngte és pofozta végig a súlycsoportját, illetve a vele nem egy súlycsoportba tartozó kritikusait. No meg Bud Spencer, a másik géppuska öklű, a magyarok olasza, az olaszok magyarja, hisz mi más lenne egy behemót férfi, aki imádja a vízilabdát, szeret zabálni és nem retten meg egy kiadós kocsmai verekedéstől. Bud Spencer, aki egynémelykor még Bujtor Istvánná is változott, hogy nekünk is legyen a Balaton partján egy flegma pofongyárosunk, ő igazán megérdemelte, hogy mindenki a magáénak érezze, a budapesti elegáns szalonoktól kezdve a szolnoki Albán Szamár nevű kisvendéglőn át egészen a sárfimizdói kocsma sörös pultjáig.
Aztán mikor már azt gondoltuk, hogy több fekete lepel nem sötétítheti el a kilátást a szemünk előtt, Esterházy Péter húzta magára takaróként az ezerszer kijátszott, megforgatott és újból összerakott szavakat, és még ugyanebben a kabócáktól hangos, balzsamos augusztusban elveszett végleg a Somló. S mintha Artúr tort szeretett volna ülni a legendás hatvanas éveknek, fölfújta szaxijával a felhők közé Andrzej Wajdát, a mi lengyelünket, aki pontosan értette, hogy nem csupán a történelmi hagyomány, hanem a meggondolatlanság, a vad romantika, a reménytelen szerelmek és a megkönnyeztető vodka is összetart bennünket. És persze Somló, aki először éppen Varsóban tűnt el.
De mit is kesergünk itt karácsony előtt, miért gondoljuk, hogy az élet csak halálból áll és olyan az illata, mint a kihunyt, csendben füstölő csillagszórónak. Talán mert mások kezét keressük ezen a napon, talán mert nem jó senkit elengedni.
A csillagszóró fénye elhalkult és örökre csendes lett egy lobogó hajú vén kamasz: Kocsis Zoltán. Egy szépséges erdélyi asszony, aki miközben végtelenül visszahúzódó és szerény maradt mindvégig, a legszelídebb férfiben is buja vágyakat ébresztett. Bara Margit, akit nem védett meg a hoppon maradtak kicsinyes bosszújától még az sem, hogy a férje a vízilabda legenda Gyarmati Dezső volt.
És végül Leonard Cohen, a legvonzóbb vénember, akiben ott rezgett a nyár, ott himbálózott a szívében az édes óbor, bölcs volt, vicces, pajzán és minden sorába szerelmes lett egy nő valahol a világban.
Furcsa év volt, sokakat elveszítettünk, ami talán még az emlékezésre sem a legalkalmasabb így karácsony előtt, legföljebb arra, hogy még szorosabban fogjuk meg valakinek a kezét, vagy ha az nem lehetséges….akkor a magunkét.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
