Mikor alszanak a hintalovak?

KÉP ALÁ ÍRÁS

Amikor 1915-ben a felnőtt férfiak Galícia felé masíroztak, még a fák is sírtak. Közben gyenge ágaikról a falevelek hullottak. Az itthon maradt gyermekek sokat kérdeztek az édesanyjuktól, akik aztán elvitték őket a fotográfushoz, hogy legyen mit kiküldeni a papának a frontra.

Voltak a fotóműhelyben festett fák, tóval és vadkacsákkal. És voltak idilli márványszobrocskák, vászonra pingált angyalok és üres szemű pásztorfiúk. De mindez valahogy nem illett Przemyśl magyar várvédőihez, Lemberghez, Isonzóhoz. Így a kisfiúk hintalóra ültek, kiöltözve, gombos cipőben, ostorral a kezükben, hátha vad vágtára kell késztetni a billegő paripát. És talán a papa is büszkébb lesz, meggémberedett ujjaival szorongatva a ráncos fotográfiát egy süket, kietlen lövészárok mélyén.

A gyermek egyetlen menedéke a képzelete.

Ahogy egy megmunkált lovacskán ülve, behajló ágakat szétrebbentve vágtat az erdei úton és a tisztásra érve, nyeregből veszi célba a mit sem sejtő, bámészkodó ellenséget. Menedék, hiszen az ellenség nem lő vissza, nem sebesül a test, nem sérül a lélek. Minden gyermek győzni szeretne és győzni is fog.

Miközben fájdalmas távolságban egy meggyötört édesapa éppen arra gondol, hogy a kisfia lehunyt pillákkal alszik a hintalova mellett. A kisfiú vajon gondolt-e valaha arra, hogy mikor alszanak a hintalovak? Vagy a fiúk csak a harcról képzelegnek, a versenyekről, a vágtákról, a győzelmekről?

Fotó: Fortepan, 1915

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenhárom + 8 =

hirdetés