Alagút a homokozóban
KÉP ALÁ ÍRÁS
Legjobban az idegesített, mikor gyermek szaktársaim vödrökben hordták a vizet az Mátyás király utcai óvoda homokozójába, föllocsolták a sarkokat és attól kezdődően barna, híg lé lepte el a játszó területet. Aminek következtében rövid időn belül úgy néztünk ki, mint a vett malacok. Inkább a tudatos és átgondolt építkezés híve voltam, lapáttal és kézzel, türelmesen építettem a buckát, majd ugyancsak ezen eszközök segítségével kezdtem alagutat ásni, azzal a különös, izgatott vágyakozással, hogy átérjek a bucka túlsó oldalára.
A nap fénypontja ugyanis az volt, amikor az átfúrt alagútba bedugtam a karomat, lassú kimértséggel törve előre, odainvitálva valamely copfos lánytársamat, hogy ő is helyezze bele a karját a lyukba a túlsó oldalon, és valahol félúton fogjuk meg egymás kezét. Ami rendre meg is történt, az ujjvégek összeértek, aztán a két tenyér, végül egymásba fonódtak a kicsike ujjak. Jó lett volna egymásra mosolyogni a bucka fölött, de oldalfekvésben, kart előre nyújtva ez szinte lehetetlen volt, maradt tehát az örökre belénk égő érzékelés. Később persze láttuk már az arcokat és fölöslegessé vált alagutat fúrni a homokbuckákban…
Régi korok okostelefonja volt a homokozó, csinos anyukák ülhettek le a parkok padjaira és engedhették be gyermekeiket a körülkerített játékterületekre, s az apróságok olyan szenvedéllyel vetették bele magukat a mesterséges dűnékre, mint a mai kisdedek az internetes oldalakra.
Addig viszont lehetett beszélgetni a sorstárs hölgyekkel mindenféléről, vajon szükséges-e majoránnát tenni a vasárnapi húslevesbe, a férjek horkolását mennyiben befolyásolja, hogy nyikorgott-e az ágy előző este a szerelmesek alatt, lesz-e annyi pengő a perselybe, hogy elutazhatnak ismét Abbáziába és megszállhatnak néhány napra a szívüknek oly kedves Stefánia szállodában, ahol először látták férjüket egy szál térdzokniban.
A gyengédebb szívű édesanyák persze odakuporodtak már akkor is a gyermekek mellé, megpakoltak homokkal egy vödröt, aztán a feje tetejére állítva ütlegelni kezdték, majd fölemelve, hangos „torony”, „torony” kiáltásokkal örvendeztek együtt tulajdon magzatukkal.
A figyelmes anyukák a nedvesebb állagú homokból süteményeket formáztak, elmagyarázták, hogy melyik a pogácsa és melyik a pozsonyi kifli, mélyen a csemetéjük szemébe néztek és úgy hallgatták, amint próbál a kusza magyar szavakból mondatot formálni. Kijavították, igazgattak Arany János nyelvének gyöngyfüzérén, s jobban érdekelte őket egy megtalált drága mondat, mint a Ferenc József sétány Abbáziában.
Fotó: Fortepan, Romák Éva, 1928
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
