Prágai kalandok, avagy mondj valami érdekeset! Heni Képeslapja
Három éve éltünk Csehországban, de Prágába édes kettesben a férjemmel még nem jutottunk el. Így kézenfekvő ötlet volt, hogy a házassági évfordulónkat a cseh fővárosban fogjuk ünnepelni. Egész napos programot terveztünk, belvárosi kószálással, hajókázással, gasztrokalandokkal. Minden pompásan sikeredett, a moldvai sétahajózás pedig olyan élettapasztalatot adott számunkra, amely életünk végéig szerepelni fog a mondj valami érdekeset! listánkon. Nektek is elmesélem.
Aki már járt Prágában, biztos tudja, hogy a Károly híd óvárosi feljárata előtt matrózruhába bújt afroamerikai fiatalok hirdetnek sétahajó kirándulásokat. Vettünk is náluk jegyet a következő járatra. A híd jobb oldalán falépcsők vezetnek az alagsorba, vagyis a híd alá, ahol a kapitány (esetünkben kapitányné) üdvözlő itallal várja az utasokat.
Helyet foglalunk a fapados (és tényleg fából készült, pad formájú ülőhelyek) bárkában, kicsit várakozunk, amíg elegendő turista gyűlik össze. Ez általában 5-10 percet jelent, és 20-25 embert. Induláskor kapitányné akcentus nélküli, folyékony angollal köszönti a kalandorokat. Kérdezi, ki honnan pottyant a fedélzetre. Megtudjuk, hogy vannak köztünk olaszok, hollandok, csehek, amerikaiak, és rajtunk kívül még egy öt főből álló magyar csoport.
Kapitányné ecseteli, mit látunk, ha balra, és mit, ha jobbra tekintünk. Szép az idő. Vízmagasságban vagyunk. Ebből a perspektívából még nem csodáltuk a Károly hidat. Apa kattogtatja a fotómasinát, én fülelek. Nemzetközi bandába cseppentünk, ha máskor nem is, de most igazán érezhető a kulturális sokk.
Az olaszok. Két család. Barátok vagy rokonok lehetnek. Bud Spencer-típusú apuka viccekkel szórakoztatja a társaságot. Persze érteni nem értem, csak mindenki szakad a röhögéstől, tehát valószínűleg nem gyászhírek röpködnek a levegőben. Millió fényképet készítenek. Rólam is. Poénból. Egyik kölyök rohangálni kezd a sorok között. Anyuka “puff egy tasli”-val igazítja helyre. Semmi sírás. Csendes tudomásulvétel, ülésbe huppanás, vigyorgás.
A hollandok. Két-két házaspár. Szerintem nyugdíjasok. Csendben ülnek. Talán levegőt sem vesznek. Néha mozdul kissé a fejük, ha kapitányné újabb látványosságra hívja fel a figyelmet. Egyszer, és tényleg egyetlen egyszer húzza elő táskájából fényképezőgépét az egyik bácsi. Kattint kettőt, majd csúszik az apparát vissza.
A csehek. Édesapa, édesanya, két tinédzser gyerekkel. Diskurálnak a látnivalókról, és arról, melyik étterembe menjenek a hajókázás után. A gyerekek mobillal fotózzák egymást, néha hevesen felkiáltanak, ha motorcsónak száguld el mellettünk, vagy valaki vetkőzni kezd a parton egy kis lábat vízbe lógatni program előtt.
Az amerikaiak. Házaspár, két 8-10 év körüli csemetével. Kaliforniából jöttek. A szülők közvetlenül mögöttünk foglalnak helyet. Az aprónép előttünk. Amikor kapitányné tőlünk kérdezte, hová valósiak vagyunk, és válaszoltunk, hogy Hungary, a két kölyök hátrasasolt, hosszan bámultak bennünket, majd a kisebbik suttogva kérdezte a nagyot: “Do you know, where is Hungary?” Számukra a negyven perces hajóút során mi lettünk a fő látnivaló. Szüleik eközben rekordot döntöttek csókcsatában.
A magyarok. Beszállás óta azzal voltak elfoglalva, hogy ki kinek fizette a hajójegyeket, kinek mennyi koronát kell visszaadni, ki kinek hogyan fogja anyagilag kompenzálni a sétahajózást, kinél még mennyi valuta van, mire lesz ez elég, minden milyen drága, stb. Természetesen a környékből semmit nem láttak, semmit nem élveztek, hiszen nem ezzel voltak elfoglalva, ám a hajózás végeztével egyikük csak megemlítette, hogy milyen pocsék volt ez az út, nem ért annyit, amennyibe került…
Ilyenek volnánk?
Szöveg: Sükösd-Varga Henrietta | Fotók: Mesterházy Mónika, Sükösd-Varga Henrietta
Ajánló
Budapest – menetrend szerinti hajóval a Dunán
Négy év Csehországban
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
