Rota Vicentina. 225 kilométer az óceán partján. Túranapló, 5. rész
Így kezdődött: „nem kellett hosszan kutatni a neten, hogy rátaláljak a Rota Vicentinára (Fishremen’s Trail) Portugália délnyugati részén, végig az óceán partján. Ez lesz ám csak a nekem való túra!” A túranapló eddigi részei itt találhatók >>
5. nap – You don’t own me (Lesley Gore)
Nem igazán sikerül elaludnom. Meddig lesz áramszünet? Meddig lesz kaja? És víz? Mindent számítógépek vezérelnek, ahhoz pedig áram kell. Mi lehet egy három országra kiterjedő áramszünet oka? Egy olyan áramszüneté, amit 5-7 nap kijavítani? Vagy valami hatalmas természeti katasztrófa – ebből azért valamennyit valószínűleg érzékeltem volna, vagy háború / terrortámadás – ezzel meg nincs mit tenni, nem lehet mit, hogy reagálni rá.
Mit csináljak, induljak haza? Hogy jutok el Lisszabonba? Meddig lesz tömegközlekedés? Mi van egy reptéren áram és net nélkül? Csak pánik és hisztéria. Akkor már jobb, ha maradok itt. Hogy jutok el a holnapi szállásomra? Nem a túraútvonalon vagyok, a turistajelzésekre nem számíthatok. Ok, elsétálok a főút mellett a következő városig, de ott hogy találom meg a szállást? Ott is egy magánháznál foglaltam, még arra sem számíthatok, hogy egyáltalán bármi ki lesz írva az épületre. Ez az a helyzet, amikor le kell jelentkezni a követségen? Azt mégis hogyan csináljam?
Felbillentem a villanykapcsolót, és remélem a legjobbakat. A portugál szomszédaim kihozták a székeket a ház elé, csendben beszélgetnek, a csillagokat nézik. Tényleg gyönyörű az ég így, fényszennyezés nélkül. Rengeteg csillag ragyog. Kicsit azért mosolygok magamban, annyira vágytam egy ilyen csillagnézős éjszakára, csak én úgy képzeltem, hogy valahol az óceán partján, békében, nyugalomban. Már indulás előtt tudtam, hogy kicsi rá az esély, én nem bírok addig ébren maradni, mire ennyire nyugaton feljönnek a csillagok, aztán itt ez az örökös szél is, nagyon hidegek az esték, a csillagnézést el is engedtem. Erre tessék. Kérd és megadatik.
Hajnali egykor ébredek arra, hogy világos van a szobában és az utcán is, megy a hűtő. A telefonom töltődik. Net még nincs, de ez azért már jó jel. Reggelre lesz net is, finom reggelit kapok, próbálok megnyugodni miközben útnak indulok.
Szürke felhők borítják az eget, az alkalmazás tud egy rövidebb utat, hogy visszakeveredjek a túraútvonalra, az mindig jól szokott elsülni. Teljesen egyedül baktatok a virágos rétek közt, minden rendben van. Ugye? Jó most így, zsebre dugott kézzel kóborolni, rendbe szedem a lelkem kicsit. Emlékeztetem a félelmet, a szorongást és a pánikot, hogy egyszerűen nem tehetik meg, hogy eluralkodnak rajtam és a hatalmukba kerítenek, ez nem így megy. Még egy olyan estét, mint a tegnapi nem engedhetünk meg magunknak, sem én, sem ők.
Épp ott, ahol számítok rá, megvan az ismerős turistajel is, dombok, lankák, kanyarok. Azért az azálea is lemehet a csudába, otthon drága pénzért vesszük, dédelgetjük, a széltől is óvjuk, a földjét kávézaccal keverjük, hogy legkésőbb télen kipusztuljon, itt meg vígan megél a sziklán a viharos szélben, egész domboldalakat borít be. Némelyik bokor olyan magas, mint én. Soha többé nem adok pénzt azáleáért.
A gömbölyded dombokból lassan sziklák lesznek, hegynek fel, hegyről le, izzadok, szuszogok, de ilyen kilátásban eszem meg az almám tízóraira.
Megjön az üzenet a mai szállásadómtól, hogy miként tudok bejutni a házba, ezek szerint nem vagyok időhöz kötve, leveszem a cipőt, zoknit, lecipzárazom a nadrágom szárát és csak bóklászok a parton bokáig a vízben. Amikor már nem érzem a lábam, annyira fázik, feljebb megyek a meleg homokba, majd vissza a vízbe. Éva gyermeki örömét leli a Kneipp-kúra felfedezésében. Aztán csak ülök és megrendülten nézem az óceánt. Itt vagyok honn, itt az én világom.
Még egy bő órányi séta a szállásig (5 kilométer), csak lerakom a táskám, és indulok is tovább. Három óra múlt, nagyon érzem a kávéidőt. A kávé isteni, itt tudják mire vélni a lattet, a tejhab minden cseppjének örülök, és kérek egy sangriat is, a tegnapi nagy riadalomra és a mai 18 kilométerre.
Körbesétálom a falut, üldögélek a templom előtti terecskén egy ideig, a szemben lévő dombon van egy szélmalom is, de el van kerítve, magánterület, közelről nem tudom megnézni.
Sikerül este tizenegyig fennmaradnom, ez olyan egyéni rekord, amit még szilveszterkor sem próbálok megugrani, a pizsamámra felveszem MINDEN ruhám, ÉS a paplant is magam köré tekerem, kihasználom, hogy van egy saját tetőteraszom, felmegyek csillagokat nézni.
Teljesen felhős az ég, csillag egy se, mire dideregve ágybabújok, már esik is.
31651 lépés, 19,94 km
A túranapló további részei itt olvashatók >>
Fotók: Tóth Éva
Folytatás következik
Coach
Néha csak úgy elnézem az embereket. Az apró részletekből, finom kis rezdülésekből, félbehagyott mondatokból próbálom összerakni a történetüket. Néha le is írom ezeket a történeteket.
Szerintem mindenki megérdemli, hogy olyan élete legyen, amiben jól tudja érezni magát. Coachként ezért dolgozom.
A hétköznapokban és a hozzáadott értékben hiszek. Meg a jó kávéban. :)
