Rota Vicentina. 225 kilométer az óceán partján. Túranapló, 9. rész
Így kezdődött: „nem kellett hosszan kutatni a neten, hogy rátaláljak a Rota Vicentinára (Fishremen’s Trail) Portugália délnyugati részén, végig az óceán partján. Ez lesz ám csak a nekem való túra!” A túranapló eddigi részei itt találhatók >>
9. nap – Nagy esők jönnek (A 67-es út – Republic)
A reggelinek megadom a módját, egy szelet tortát is rendelek. Otthon majd epertortát csinálok, ha még akkor is tart majd a szezon. De nem akarok még hazagondolni, még itt akarok lenni, agyban is, sétálni a folyó mentén, visszanézni erre a kedves kisvárosra, szerettem itt.
Aztán az óceán, megint. Nézem a felhőket, ebből még bármi lehet, el is kap egy zápor, meg is száradok gyorsan, így szórakozunk egy darabig, az időjárás és én (vagy az időjárás velem), hogy aztán 100 méter alatt ázzak rommá. Pislogni nem volt időm, nemhogy beöltözni esőruhába, még szerencse, hogy a táskámra induláskor ráhúztam az esővédőt. Mire feltűnik a falu, csendesedik az eső, vízfolyásokban csúszkálok le a sziklás hegyoldalon. Bezuhanok a buszmegállóba, mindegy, csak fedett helyen legyek, cibálom le magamról a bőrömre tapadt, átázott széldzsekit, érzem, ahogy a nadrágomból folyik a víz, a hajamból is. A helyiek bíztatnak, easy, az óceán miatt van, water is life, majd meglátom, milyen jól fog esni egy meleg kávé, ha kinyit a kocsma.
Az étterem később nyit, de a kocsmára tényleg van esély, amint a néni befejezi a reggeli kávéját. Először nem merek belépni, a néni elég szigorúnak látszik, ráadásul nemrég mosott fel, a szag alapján tömény hypoval, vastagon áll bent a felmosóvízvíz (hypo). De integet, hogy menjek csak bátran. A hely berendezése autentikus. Sikerült mindent megőrizni az eredeti állapotában, változatlanul, ’79 óta. A pulton egy gyönyörű, sokat látott La Cimbali, nagy baj nem lehet.
Bom dia, bom dia, kérek egy cappuccinot. (Érzem, hogy a lattét nem bírná el a helyzet.)
– Kicsit vagy nagyot?
– …. Öööö…hát, nem is tudom. (Mi az, hogy kicsi cappucciono? Vagy mi az, hogy nagy cappuccino?)
Mindegy, elmutogatjuk, hogy a nagy csésze jó lesz.
Majd elém rak a nagy csészében egy hosszú kávét.
– ??????? Egy kis tejet azért… ha lehetne….
– Ennyire eláztál?
Na jó, önt bele egy csepp tejet. Ráveszem, hogy még annál is többet öntsön, igen, sok tejjel kérem, a cappuccino már csak ilyen. Mindenem vizes, jól fog esni a lötty kávé a hideg tejjel. Mindegy, szórok rá fahéjat. Egy úr a pokolban is úr.
Amint kilépek a teraszra, a szél simán lefújja a fahéjat a kávém tetejéről.
Már a nadrágom is csak kicsit nedves, amikor továbbindulok. Egyszercsak, mintha mi sem történt volna, felragyog a napsütés, mondanám, hogy az esőnek nyoma sincs, de a víz a túraösvényen csorog le és a völgyekben gyűlik össze, így kicsit technikásabb a dolog. De olyan jó idő van, hogy nyáriba öltözök, rövidnadrág, trikó, gyönyörködök a tájban, sétálok tovább. A bolond gólyák a sziklák csúcsára raknak fészket errefelé, gondolom, csak izgalmasabb itt, mint mondjuk Magyarországon; vagy akár csak 50 méterrel beljebb a parton, bármikor lefújhatja a fészket a szél, a hullámok úgy csapkodnak, hogy beleremeg a szikla, az a bitang fióka meg tanuljon meg repülni rendesen, ha élni akar. Ma több szivárványt és vízesést is látok, a táj már nem csak súrolja a giccs határát.
Az egyik kanyarban egy kerítés mellé ér az út, jé, pont olyan, mintha egy állatkert kerítése lenne, aztán már a szag is olyan, majd előkerülnek az állatok is, gnúk, antilopok, bivaly, zebra, néhány láma. Gondolom, a zambujeirai állatkert hátsó oldalánál járok, de később a szállásadótól megtudom, hogy az valakinek a magán kertje. Afrikai származású a tulaj, honvágya volt, így oldotta meg.
Fáj a lábam, elfáradtam, elegem van ebből a homokból is, tele van vele a cipőm, ebből vízhólyag lesz, csak azt ne…!
Nem érdekel semmi, leveszem a cipőm, azonnal átkapcsolok nyaraló üzemmódba, nem túrázok, hanem sétálok a puha, meleg homokban, olyan a lábamnak, mint egy masszázs, lassítok a tempón, nyaralok.
1,5 kilométerre vagyok a szállástól, pompás lesz így megérkezni, esetleg egy fagyival a kezemben.
Hát hogyne. Megint sziklás rész következik, az első lépéseknél még áltatom magam, hogy meglesz ez mezítláb is, de amikor belerúgok egy kiálló gyökérbe, majdnem felvonítok a fájdalomtól. Érzem, hogy a reakcióm csak részben szól a konkrét helyzetnek, az is benne van, hogy reggel ettem utoljára rendes kaját, mindegy, dúlva-fúlva visszaveszem a cipőt. Ez a plusz cipőhúzás lett aztán a nap fénypontja, szélvédett helyen ültem neki a dolognak, sütött a nap, kényelmesen elhelyezkedtem, és csak szemlélődtem. Épp erre vágytam, hogy egy kicsit kettesben legyek az óceánnal. Bármennyire is próbálok kitérni előle, ez már a búcsúzás.
A város nagyon mókásan nézett ki, első ránézésre megtetszett a fehér házak közül kilógó fenyőfáival. Aztán a 20 kilométer után a szokásos welcome drink, becsekk a szállásra, alsó ágy, mosás, szárítás. A recepción külön kiemelik a városka nevezetességét, a reggel 6.45-kor nyitó pékséget (a bolt hivatalosan 9-kor, de inkább 10 után nyit). A vacsorának háromszor indulok neki, míg végül sikerül elkapnom egy hosszabb esőszünetet.
Este megint magamra veszem az összes ruhámat, igen, a pizsit és a sálat is, nekifutok újból a naplementézésnek, felhős az ég, a szelet már nem is említem, csinálok néhány képet, végül dideregve bújok ágyba. Ma is pulcsiban alszok.
39917 lépés, 25,15 km
A túranapló további részei itt olvashatók >>
Fotók: Tóth Éva
Folytatás következik
Coach
Néha csak úgy elnézem az embereket. Az apró részletekből, finom kis rezdülésekből, félbehagyott mondatokból próbálom összerakni a történetüket. Néha le is írom ezeket a történeteket.
Szerintem mindenki megérdemli, hogy olyan élete legyen, amiben jól tudja érezni magát. Coachként ezért dolgozom.
A hétköznapokban és a hozzáadott értékben hiszek. Meg a jó kávéban. :)
