Rota Vicentina. 225 kilométer az óceán partján. Túranapló, 11. rész
Így kezdődött: „nem kellett hosszan kutatni a neten, hogy rátaláljak a Rota Vicentinára (Fishremen’s Trail) Portugália délnyugati részén, végig az óceán partján. Ez lesz ám csak a nekem való túra!” A túranapló eddigi részei itt találhatók >>
11. nap – Back to life, back to reality (Soul II Soul )
Reggel lett, kis olvasás, lustálkodás az ágyban, 7-től lehet menni reggelizni, svédasztal egy koliban, csinálok magamnak egy paradicsomos, sajtos melegszendvicset, kávét, a kulacsom megtöltöm vízzel, piszmogok. Ma rövid nap lesz, nettó 14 kilométer, és amúgy sem sietek sehová, de az az igazság, hogy csak az időt húzom. Még nem akarom, hogy véget érjen.
Az időt húzom akkor is, amikor a vízhez érek, a saját árnyékom fényképezem, néhány száz méterrel odébb egy horgászt figyelek hosszan. Le akarok menni közvetlenül a víz mellé, sokáig keresem a lejáratot, végül találok egy roskatag lépcsőt, ami az éjszakai eső miatt most vízesésként is funkcionál, csúszik, mint a veszedelem, sáros, kicsit imbolyog is, a fűcsomókba kapaszkodok, naná, hogy már megint rövidnadrágban csinálom a hülyeséget, de sikerül (majdnem) ép bőrrel megúsznom. Feltápászkodok, és …. Van egy strandom! Nem is akármilyen. És csak az enyém, rajtam kívül egy teremtett lélek sincs errefelé. Szeretem ezeket a reggeli órákat, amikor a többiek még nem érnek ide, ezek az órák az apró kis titkaimmal vannak tele.
A strand másik végén hagyományosabb állapotban van a lépcső, simán csak felsétálok rajta. Rétek következnek, virágosak, kószák, és bondor felhők, partmenti bozótos.
Az egyik kanyar után teljesen váratlanul feltűnik a város. Kicsit korainak érzem. Az app szerint még 7,5 kilométer, az reális lehet, de hogy ez a város közelebb van, az biztos. A térképről rájövök a trükkre, a város a folyó túloldalán van. És a plusz kilométereket az adja, hogy el kell gyalogolni a hídig. Talán van komp is, vagy valamiféle hajójárat. A pletykacsoportban folyamatosan téma, hogy alacsony vízállásnál át lehet sétálni a folyón, de a hajóforgalmat elnézve ez most nem az a helyzet. Kompozni nincs kedvem, belefér az a néhány plusz kilométer, úgyis csak 3-tól lehet becsekkolni a hostelbe.
Jó, hogy erre jöttem, látok paratölgyeket, fák fekete combfixben (elég para látvány – kac-kac), vagy valaki simán csak leblankolta őket?
Megvan a híd is, a szalagkorlát túloldalán 90-nel húznak el mellettem az autók. Ideje lassan visszatérni a valóságba, tudom én. A híd közepén megállok, a hátam mögött beleremeg a levegő egy-egy autó robajába, de én azt nézem, ahogy a Mira folyó összeolvad az óceánnal.
Délután csak sétálgatok, lemegyek a partra, kagylót gyűjtök, bevizezem a lábam, rácsodálkozok, hogy már órák óta nem fáztam, itt az ideje fagyizni egyet. Milfontes amúgy is egy nyaralás, az egész városnak olyan hangulata van, könnyed, kósza, mosolygás az egész. Strandruhákat áruló boltocskák, szuveníres butikok, képeslapállványok közt sétáló fliplopos turisták.
Este taktikát változtatok. Nemcsak magammal viszem / magamra veszem minden ruhám, de bekuckózok egy szélvédett helyre a sziklák közé. Nézem, ahogy a fény elcsúszik a vízen. Először kemény, olajos tükörfelület, aztán a mindig élesfehér hullámtaréjoknak lett egy melegebb, púderes árnyalatuk. Később már, ha csak hunyorogva is, de bele tudtam nézni a Napba. Itt kezdtem el annyira fázni, hogy visszasétáltam a szállásra.
11216 lépés, 28,01 km
A túranapló további részei itt olvashatók >>
Fotók: Tóth Éva
Folytatás következik
Coach
Néha csak úgy elnézem az embereket. Az apró részletekből, finom kis rezdülésekből, félbehagyott mondatokból próbálom összerakni a történetüket. Néha le is írom ezeket a történeteket.
Szerintem mindenki megérdemli, hogy olyan élete legyen, amiben jól tudja érezni magát. Coachként ezért dolgozom.
A hétköznapokban és a hozzáadott értékben hiszek. Meg a jó kávéban. :)
