Rota Vicentina. 225 kilométer az óceán partján. Túranapló, 7. rész
Így kezdődött: „nem kellett hosszan kutatni a neten, hogy rátaláljak a Rota Vicentinára (Fishremen’s Trail) Portugália délnyugati részén, végig az óceán partján. Ez lesz ám csak a nekem való túra!” A túranapló eddigi részei itt találhatók >>
7. nap – Kell egy ház lenn, az óceán partján (Ladánybene 27)
Kiadós reggelivel indul a nap, itt már 8.30-tól nyitják a svédasztalt, ma laza nap lesz, nettó 17,5 km-rel számolok, nincs miért sietnem.
Még javában a telefonomba bújva lépdelek – mindig challange visszatalálni a túraútvonalra, ilyenkor az applikáció alapján megyek – amikor egy csapat vaddisznóba botlok. Először nem is akarok hinni a szememnek, abból az erdőből jönnek ki, ahová én megyek, teljesen szabályosan átsétálnak az úttesten, be az azáleabokrok közé.
4,5 km-re van a ribat d’Arrifana, ott tervezem az első pihenőt. Nem tudom, mi a ribat* – igen, utánanézhettem volna, de nem szokásom túlkészülni a túrákat – nincs semmi prekoncepcióm róla, így nem érhet csalódás, hogy mást kapok esetleg, mint amire számítottam. Az egyik helyen kicsit rendezettebben vannak a nagyobb kövek, mint úgyáltalában az egész parton, van valami falmaradvány is, az ablak az ócánra néz. Magam is éppen így szeretnék élni.
Kell egy ház, lenn az óceán partján, majd ha végleg visszavonultam.
Kell egy ház, lenn az óceán partján, majd ha végleg visszavonultam.
Majd kiülök a partra, bármikor ez jó.
A pipámban ganja, csak a reggae szól.
Élvezem a napfényt, ahogy tűz.
Mert tudom már rég, hogy ez az amit szeretnék.
Kell egy ház, lenn az óceán partján, majd ha végleg visszavonultam.
Kell egy ház, lenn az óceán partján, majd ha végleg visszavonultam.
Annyira nem érdekes, hogy maradni akarjak, és igazából fáradt sem vagyok, majd a Monte Clérigon pihenek. Arról a helyről sem tudok sokat, leginkább azt, hogy 6 kilométer sétányira van, és (talán) van strandja, ami azért itt, az óceán partján nem olyan nagy szám. De az is lehet, hogy hegy, a monte biztos azt jelenti portugálul. A térkép szerint vannak ott épületek, remélhetőleg valami kávémérés is. Meglátjuk. Bokáig süppedek a finom homokba, úgy botladozok, és csak nézem, nézem az óceánt. Lenyűgöző? Fenséges? Nincsenek rá szavaim, amik ne hangoznának elcsépelten.
Ezek után Monte Clérigo teljesen készületlenül ér. Egy falu, icipici házakkal, mindegyik az óceánra néz. Itt az én népem lakik, én ehhez a törzshöz tartozom.
Akik itt élnek, és erre a látványra ébrednek nap mint nap, azok is cívódnak a napi bevásárlás miatt? Az ő életük, az ő kapcsolataik mitől lesznek elhasználtak?
A sós levegőtől és az örökös széltől? Meg ettől a szüntelenül változó nagy kékségtől? Megrendülten roskadok le a teraszon, kérek egy kávét és csak bámulok. Itt tényleg élnek emberek. Lehetek én is az az egy.
És az óceán!
És azok az apró házak!
Én innen nem akarok, nem bírok továbbmenni. Délben nyit a konyha, még jobb, megvárom, maradok, persze, nem megyek sehová. A tintahal finom, bírom, hogy mindent megszórnak korianderrel, a sangria is jól esik, még nyújtom a percet. Valaki handpanozik, én meg dúdolom, hogy kell egy ház, lenn az óceán partján.
Aztán egyszercsak nem bírom már tovább, mennem kell, el innen, mert minél tovább maradok, annál nehezebb lesz itt hagyni. Kanyarodok ki a faluból, fel a domboldalon, vissza-visszanézek, nem tudom elengedni a látványt. Ahogy egy kisfiú, ha nem hiszi el, hogy most már menni kell. Vajon melyik házban laknék? Még egy kanyar, innen már nem látom a szélső házakat sem, kell egy ház, lenn az óceán partján, biztos csak a széltől ilyen sós az arcom, törölgetem a könnyeim. Hogy is volt a világ végével, Európa kapujával és a megszakadt szívvel? Az én szívemből most biztos leszakadt egy kis darab és itt maradt (egy másik darabot tegnap a Borderia strandon hagytam), azért fáj annyira.
Mire felkapaszkodok a következő domboldalon a folyó mentén, elfogy belőlem a melodráma (egyszerűen kiizzadom magamból), jöhet Aljezur, kíváncsian várom.
Fél 4-kor csekkolok be a hostelba, én vagyok az első, választhatok ágyat. A szobához saját fürdőszoba is tartozik, és törölközőt is adnak. Hostel-luxus. Zuhany, pihenés. Mostanra azért érzem a lábamban a kilométereket. Még sétálok egyet a városban, a közértben préselek magamnak narancslevet, megnézem az ingatlanosok kirakatában az árakat, egyelőre nem költözök.
39097 lépés, 22,74 km
*Ribat: A muzulmán korszak kezdetén kialakult intézmény, mely funkciójában vallásos és kardforgató férfiak (murabitinek) erődszerű őrhelye volt (némileg a keresztény szerzetesek kolostoraira emlékeztet. (Wikipédia)
A túranapló további részei itt olvashatók >>
Fotók: Tóth Éva
Folytatás következik
Coach
Néha csak úgy elnézem az embereket. Az apró részletekből, finom kis rezdülésekből, félbehagyott mondatokból próbálom összerakni a történetüket. Néha le is írom ezeket a történeteket.
Szerintem mindenki megérdemli, hogy olyan élete legyen, amiben jól tudja érezni magát. Coachként ezért dolgozom.
A hétköznapokban és a hozzáadott értékben hiszek. Meg a jó kávéban. :)
