Elég jó szülő, elég jó gyerek. Kortünetek: a gyerekkori agresszió, szorongás, motiválatlanság jellemző okai. Megdöbbentő részletek Vekerdy Tamás új könyvéből

Megjelent Dr. Vekerdy Tamás Belső szabadság című új műve, amely az Érzelmi biztonság és a Jól szeretni könyvek folytatása. Kilenc aktuális témát jár körül: agresszió, szorongás, spiritualitás, iskola, kütyük, válás, túlstimulált, mégis unatkozó, motiválatlan gyerekek, betegítő családok – gyermekkori traumák, párkapcsolatok – nemi szerepek.

Mindig el akarják venni a külső szabadságunkat, ez legkésőbb az iskolába lépéssel megkezdődik, de sokszor már az óvoda is fenyeget – ami viszont mindig megmaradhat, ha kimunkáltuk magunkban, az a belső szabadság. Már a magzati korban kezdődik ennek megalapozása az örömteli biztonság megadásával – ami ilyenkor még az anya örömteli biztonságérzetét jelenti. És aztán:

tudok-e a gyerekemnek továbbra is örülni, vagy szorongok, és ez a szorongás őt is görcsbe rántja? Netán tanításoknak esem áldozatul, és elhatározom, hogy ezt a kis lényt erre vagy arra fogom terelni? Tudok-e őszinte maradni akkor is, ha baj van? Ha éppen elválunk, vagy valaki beteg a családban?

Tudom-e hagyni, hogy ő felfedezze önmagát, a maga világát és a világot maga körül, vagy azt hiszem, hogy mindent nekem kell megszerveznem? Tényleg: mi az, amitől nekem kell megvédenem őt? Észreveszem-e, ha tőlem beteg a gyerek? Vajon agresszívvé kell-e őt nevelnem ebben az agresszív világban, hogy sikeres legyen? (Semmiképpen!)
Hogy újra és újra jelen tudjak lenni a magam és a gyerekem életében, ehhez a mindig fenyegetett, de mindig újra kiküzdhető belső szabadság kell.

Részletek Vekerdy Tamás Belső szabadság c. könyvéből

Jó tudni, hogy a túlféltő szülők gyerekei maguk is jobban szoronganak a kelleténél, ugyanakkor gyakran kifejezetten agresszívek is. Miért? Azért, mert az aggódó szülő már a kezdetektől arra tanítja a gyerekét, hogy minden helyzetben alapvetően védekező pozíciót vegyen fel.

Az ilyesformán örökös készenlétre és gyanakvásra kondicionált szorongó gyerekből olykor robbanásszerűen tör föl az agresszió. Mivel mindenhol veszélyeket szimatol, gyakran ő támad először, elemi indulattal.

Nem egy olyan szülővel találkoztam, aki rémülten állt a gyereke erőszakos magatartása előtt, hiszen ő eredetileg éppen a konfliktusoktól szerette volna megkímélni. De miért is rettegünk annyira a konfliktusoktól…? Miért akarjuk azokat mindenáron elkerülni? Hiszen a konfliktus az élet természetes része! Ha konfliktusmentes gyereket akarunk nevelni – jellemtelen gyereket nevelünk. Természetes dolog, hogy a szuverén ember időről időre konfliktusokba kerül a környezetével, ez a demokráciák egyik alapeleme – a vélemények és az érdekek ütköztetése, amit aztán kompromisszumkötéssel oldunk fel. Az elleplezett konfliktus sokkal agressziókeltőbb, mint a nyíltan felvállalt és a kibékülésig elvitt összetűzés!

(…) Ha azt kérdik tőlem, hogy mit tekintek ideális szülői magatartásnak, akkor az a válaszom, hogy a felelőtlen játékosságot. Vigyázat! Ez nem azonos a felelőtlenséggel, a gondatlansággal. Sőt! Nagyfokú tudatos jelenlétet követel meg a szülőtől, mert a kreatív játékosság unottan, csak félig odafigyelve nem működik. A felelőtlenség csak arra vonatkozik, hogy a szokásos mindennapi aggályoskodások – ‘vigyázz a ruhádra!’, ‘ne piszkold be a kezedet!’, ‘feleltél-e ma az iskolában?’, ‘mi a lecke?’, ‘hányast kaptál?’ – elmaradnak, nem rontják a hangulatot. A ‘felelőtlen’ játékosság egy életérzés, egyfajta könnyed, laza, együttes életöröm, ami azonban nem áll ellentétben azzal, hogy amikor szükséges, a szülő azonnal közbelép, vagy korlátokat állít. Ez bizonyos esetekben minden mégoly ‘laza’ szülőnek is, hogy úgy mondjam, állapotbeli kötelezettsége.

(…) Mire a 3,5 éves gyerekeket beviszik az óvodába, sokan már nem tudnak mesét hallgatni. Egyszerűen nem képesek figyelni rá, nem köti le őket – mert addig mindig csak mesét néztek. Vagy videoklipeket. Vagy éppenséggel reklámokat. Ezek gyorsan, vibrálóan csiklandozzák az agyfelszínt, ezért a gyerek nem is tudta megismerni azt az élményt, hogy leengedi magát, mint egy kútba, a kéreg alatti világba vagy a jobb félteke képvilágába, ahol élvezetet okoz a hallgatott mese által felidézett, egymást követő képek áramlása. Kihúztuk az átélést a kéreg alatti tartományokból a kéreg felszínére, vagyis az többé már nem érzelmeket is mozgósító jelenlétet és beleélést jelent, csupán a folyton változó ingerek vizuális, intellektuális nyomon követését. Ezen a szinten csak a rövid benyomások megragadhatók, és ha ezek nem változnak kellő sebességgel, akkor érdektelenné válnak, mert az élményben nincs érzelmi átélés. Ha pedig a gyerek hozzászokik ehhez az állandó kapirgáláshoz az agy felszínén, akkor már mindig ez kell neki. Akkor már nem képes figyelmével bevonódva mesét hallgatni, folyton csak a gyorsan villódzó videoklipeket követeli, mert erre az intenzív birizgálásra vágyik. Ha nem kapja meg, elunja magát.

Megjelent egy olyan tendencia – aminek korábban soha nyomát nem láttam a praxisomban, de ma nagy tömegben bukkan fel a gyermekpszichológiai rendeléseken -, hogy a gyerekek a mesében a gonosszal azonosítják magukat. Ez valószínűleg egyfajta bosszúállás lehet a felnőtteken, akik nem figyelnek igazán rájuk, nincsenek igazán jelen az életükben, és persze: figyelemfelhívás!

Sok helyen mára neurotikus téma lett a játékpisztoly. – Ne vegyünk a kisfiúnak kardot, puskát, pisztolyt, mert ezzel agresszióra neveljük! (Sőt, van szülő, aki már azt sem szeretné, hogy a játékautók karambolozzanak…) Ez teljes tévedés! Agressziós késztetések minden gyerekben vannak, a játék pedig elaboráció, szublimáció, feldolgozás! Az agressziós késztetések levezetésének helyes módja. Nyugodtan lehet agressziót játszani; agressziót kivitelezni nem szabad. (Gyerekeim hajdan egy átlagos hétvégén legalább tizenkétszer lőttek le engem, és ha éppen elég jó erőben voltam, akkor abból ötször el is vágódtam. Aztán jött a ‘támasztó’ lövés – mármint, amitől feltámadtam.)

(…) Személy szerint nagy értéknek tartom a – valóban kölcsönös szereteten, megbecsülésen és egyenlőségen alapuló – tartós együttélést és házasságot, és a gyerekeknek is ez a legjobb. De erre belsőleg kell alkalmassá válnunk, nem elég, ha üres formaságokat követünk, vagy azoknak a képmutató szentfazekaknak engedelmeskedünk, akik mindig pontosan tudják, hogy másoknak mit hogyan kell, hogyan szabad, és hogyan tilos csinálniuk. Az életen át tartó, hűségre épülő házasság eszménye szép, és érdemes küzdeni a megvalósításáért – de küzdjünk őszintén! Az individuum beérése és a belső szabadság kimunkálása nélkül nincs hosszú távon jól működő párkapcsolat sem!

(…) A testi-lelki kiszolgáltatottság, az érzelmi (és ne adj’ isten fizikai) bántalmazás roncsoló hatású. Roncsolja nemcsak a nő, de a gyerekek – és az agresszor! – személyiségét is. Az ilyen házassági pokol fenntartása sokkal ártalmasabb a gyerekekre nézve, mint a ‘jó’ válás. Jó válás alatt azt értem, amikor nem hergeljük a gyereket a másik szülő ellen, nem arra használjuk, hogy kiszúrjunk a valaha szeretett, de már gyűlölt egykori társunkkal, hanem úgy állunk a helyzethez, hogy egyikünk se így akarta, sajnos mégsem ment a dolog, de igyekszünk válás közben és utána is a lehető legnormálisabbak maradni.

(…) Nem ritka jelenség, hogy miközben az egyik szülő igyekszik konszolidálni a másikkal való kapcsolatot, nem szidja őt a gyerek előtt, nem gördít akadályokat a találkozások útjába, azt tapasztalja, hogy a másik szülő (és esetleg annak új partnere) szidja, pocskondiázza vagy csak finoman, fineszesen, apró tűszúrásokkal igyekszik lejáratni őt a gyerek előtt. A gyerek erről általában vonakodik nyíltan számot adni, sokkal inkább áttételes módon szokott kipattanni a dolog, például véletlenül elszólja magát, és a konkrét kérdésre kelletlenül elmeséli, hogy mi minden hangzott el. Vagy: dühöngve, feszülten jön haza, és bár az apjáékra dühös, haragját egyébként szeretett anyján tölti ki, vele ordítozik (néha, lecsillapodva mondja is: Csak veled tudok jókat ordítozni, anya, akkor is, ha apára vagy a nőjére vagyok dühös, mert te jófej vagy!).

(…) Szenvedélyes szülői vélemény a neten: ‘Nekem most már hiába tanácsolják, hogy hagyjam békén a gyereket, és ne gyötörjem otthoni tanítással – ezt soha többé nem fogadom meg! Békén hagytam az óvodás évek alatt, nem tanítottam írni, olvasni, számolni, de a többi gyerek már úgy érkezett az iskolába, hogy mindezt tudta! Most attól félek, hogy a gyerekem úgy fogja érezni, ő butább, mint a többiek, és lemarad!’ Megint csak azt tudom mondani: nyugi! Ez a jelenség – miszerint sok szülő már úgy küldi iskolába a gyerekét, hogy előtte megtanítja írni, olvasni, számolni – tényleg létezik. Már akkor is létezett, amikor a mi gyerekeink mentek iskolába – ennek ellenére eszünkbe sem jutott, hogy előzetesen tanítgassuk őket, és megtapasztaltuk, hogy emiatt egyikük sem került soha hátrányba. Ne engedjük már belekergetni magunkat abba, hogy ‘kizárólag a gyerek érdekében’ vesszük el tőle a gyerekkorát!

(…) A világ elkerülhetetlenül digitalizálódik, robotizálódik. Ez van. Akármilyen veszélyeket hordoz is ez a folyamat az emberiségre nézve, mégis ez van, és ez lesz. Hogyan tekintsünk hát ezekre az eszközökre? Hogyan használjuk őket helyesen? Mit tehetünk? Heisenberg, a nagy fizikus kultúránkról, civilizációnkról szólva azt a kérdést tette fel: mi van akkor, ha rájövünk, hogy elromlott a hajónk iránytűje, miközben felhők fedik az eget, tehát a csillagok szerint se tudunk tájékozódni? Mi ilyenkor a hajóskapitány feladata? Heisenberg válasza: a veszély tudatában kell lenni. E tekintetben is ez a legfontosabb.

A könyv a Nyitott Akadémia weboldalán kedvezményes áron rendelhető meg >>

Kiadó: Kulcslyuk Kiadó 2017, 320 oldal, ISBN 9786155281280

Szépítők Magazin

2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.