A gyerek ne legyen cinkostárs! Anya nevel, apa játszik. Szülői szerepek és bojkottok
//Gyerekkoromban nálunk az volt a rend, hogyha el szerettem volna menni valahova, zsebpénzre lett volna szükségem vagy vásárolni kellett volna valamit, akkor azt mindig anyukámtól kellett megkérdeznem. Gyakorlatilag mindenre ő adott engedélyt, mindent ő intézett körülöttünk, gyerekek körül. Ez akkor teljesen természetesnek tűnt. Amióta azonban én is szülő lettem, sokszor elgondolkodok rajta, vajon miért alakult így, pontosabban miért döntöttek így a szüleim. Ők ugyanis kifejezetten azt beszélték meg, hogy egyikük tartsa kézben a gyerekek körüli dolgokat, elkerülve ezzel az esetleges félreértéseket és az akaratlan/akaratlagos ellentmondásokat. Nekik ez így bevált. Felnőtt gyerekként bennem kérdéseket, szülőként pedig aggályokat vetett fel. Szakmai szemmel nézve egy ilyen döntés komoly bukfenceket eredményezhet a családdinamikában és a párkapcsolatban.
Miről is van szó?
Ha az egyik szülő – jellemzően az anya – a kizárólagos döntéshozó a gyerekeket érintő kérdésekben, akkor a felelősség terhe is az ő vállát nyomja. Ő engedte meg a „még egy sütit”, amitől fájt a gyerek hasa. Ő választotta azt az óvodát, ahova nem szeret járni. Ő engedte el abba a buliba, ahol először ivott alkoholt. Ő támogatta, amikor egyetemet váltott és így 26 évesen is diák még.
Láthatjuk, hogy ezen példák súlya sem egyenlő és biztosan mindenki tudja folytatni a sort az alapján, hogy gyermeke éppen melyik évében jár.
Lényegében tehát, ha valami nem jól „sül el”, akkor azért az anya okolható.
Tegyük hozzá, hogy egy kiegyensúlyozott családi légkörben a bűnbakképzés, vagyis a másik ember hibáztatása egy problémáért, nincs is jelen. Lehet jól működő az a rendszer, ahol csak anya dönt, ha apa mindeközben szintén jelen van a gyerek életében és támogatóan lép fel az anya mellett.
Mindenekelőtt tisztáznunk kell azt, hogy egy gyermek (fel)neveléséhez ugyanúgy hozzátartoznak az „engedélyek/tiltások”. Vannak olyan témák, amik nem képezik vita tárgyát: például a konnektorba nem nyúlunk, a LEGO nem az orrunkba való, télen kabátot veszünk stb. Ahogy azonban cseperednek a gyerekek, egyre szélesebb skálán mozoghat a szülők véleménye egy-egy dologról. Lehet-e sütit enni reggelire? Abbahagyhatja-e azt a szakkört, ahová csak pár hete jár, de nem szívesen megy? Mikor mehet el először bulizni? Kell-e dolgoznia a nyáron? Beleszólunk-e, kivel barátkozik, kit választ párjául, hova megy egyetemre, mikor vállal gyereket és lehetne sorolni a végtelenségig.
Fontos kiemelni, hogy szülőként nemcsak addig vagyunk felelősek gyerekeinkért, amíg ki nem repülnek a családi fészekből és el nem tartják magukat. Egy felnőtt embernek ugyanúgy szüksége van arra, hogy tudja, ha bármilyen nehézség éri az életben, ott lesz mögötte a biztonságot jelentő családi bázis.
Kanyarodjunk most vissza a fenti felsorolásokban fellelhető eltérő nézőpontokhoz. Jó teszt lehet párunkkal, ha mindketten válaszolunk ezekre a kérdésekre, mert kiderülhet, hogy miben gondolkodunk másképp. Így „tét” nélkül át tudjuk beszélni, hogyan kezelnénk ezeket a helyzeteket élesben. Amikor ugyanis aktívan benne vagyunk egy adott szituációban, gyakran nagyon nehéz türelmesen teret adni a másik véleményének.
Mire kell figyelnünk szülőként, ha eltérő attitűd jellemző ránk és a párunkra?
A legfontosabb, hogy a szülőknek mindig egy oldalon kell állniuk. A gyerek szemében akkor lesz hiteles anya és apa szava, ha tudja, hogyha anya A-t mond, akkor abból apánál sem lesz B.
A gyerekem sosem lehet a cinkostársam! SOHA! Semmiben! Nem kacsinthatunk össze a másik szülő háta mögött, nem érezheti azt a gyerek, hogy a másik kijátszható.
Miért? Mert így nemcsak a kijátszott szülő lesz hiteltelen, hanem az is, akivel cinkosságra lépett. Megbomlik a szülő-gyerek kapcsolat egyensúlya és mind a szigorú szülő, mind az engedékenyebb szülő elveszti tekintélyét a gyerek szemében. Egy ilyen családban felnövő gyerek pedig folyamatosan feszegetni fogja a határokat és játszmázásra késztet(het)i a szülőket, hogy megkapja, amit akar. Hiszen ezt látta példaként, így ezt is viszi tovább.
A mára már végtelenül elcsépeltté vált következetesség fogalmát itt is szóba kell hoznunk. Nézzük meg egy példán keresztül!
Anya megkéri a három éves gyermekét, hogy pakolja el a kedvenc kismotorját. Többször elismétli, de a kismotor még mindig az udvar közepén hever. Erre anya ordítva bevágja a kismotort a helyére és azt mondja: „holnap nem motorozhatsz!” Apa tudja, hogy anya mit ígért a gyerkőcnek, másnap némi unszolás után mégis odaadja a kismotort, és ezt mondja: „na jól van, kivételesen, visszakapod, de legközelebb fogadj szót!” A gyerek lelkesen ígéretet tesz, bár számára ezek a kiemelt szavak teljesen megfoghatatlanok. Olyannyira nem tudja, hogy a legközelebb mit jelent, hogy legközelebb sem fogja tudni, hogy ez a legközelebb. A kivételesen kifejezést pedig ügyesen fogja használni a szülővel szemben egy másik helyzetben. Hiszen, ha nem egyértelműek a szabályok, akkor az sem lesz egyértelmű számára, hogy a kivételes helyzeteket a szülő vagy ő határozza-e meg. Épp ezért be fog próbálkozni egy kis hisztivel alkalomadtán, mivel tudja, hogy néha ez remekül bejön és lehet, hogy a szülő ismét „kivételt” tesz.
Visszatérve a fenti szituációhoz: apa itt semmibe vette anya döntését egy igen sarkalatos gyereknevelési helyzetben. Ezzel apa nem csak azt érte el, hogy a gyerek előtt semmibe vette anya szavát, de meg is nehezítette anya számára, hogy legközelebb elérje a gyereknél, hogy elpakolja a kismotort. Arról nem is beszélve, hogy ez egy garantált veszekedést generál a szülők közt, ami – ha remélhetőleg nem is tanúja – feszültséget okoz a gyerekben is.
Mire van tehát szüksége a gyereknek?
Egyértelmű szabályokra, követhető keretekre, számára érthető következmények felvázolására (előre és nem utólag) és azok következetes betartására, illetve mindenekelőtt a szülők közti összetartásra. Ezek mind együtt szükségesek ahhoz, hogy a gyerek megtanulja az alapszabályokat és a szülői szó súlyát. Mindezeken túl pedig így lesi el a szülőktől a párkapcsolati mintákat és azokat a sémákat, amelyeket felnőttként a párjával és a saját gyerekeivel szemben alkalmazni fog.
Nyitókép: Jonathan Borba/Pexels
pszichológus
Hiszem, hogy abban a pillanatban, amikor megfogalmazódik bennünk a gyermek gondolata, szülőkké válunk. Azonban a fogantatástól a kisgyermekkorig tartó út során érünk igazán anyává és apává mely szerepünket életünk végéig finomhangoljuk. Gyermeket nevelni nem egyszerű feladat, és egyikünk sem tökéletes anya vagy apa. Amikor megtorpanunk, jól jöhet egy szakértő útitárs, akivel belekezdhetünk egy belső munkába, kezünkbe kapva egy mankót, amely emlékeztet arra, hogy pontosan elég, ha ELÉG JÓ apa és anya vagyunk, és ha elhisszük, hogy minden nap lehetőségünk van változtatni és olyan szülővé válni, akire a gyermekünknek szüksége van.
