A halál közelében megváltozik az értékrendünk. Interjú Zana Ágnes pszichoszociális szakemberrel, aki a haldoklókat és családtagjaikat segíti (1.)
A halál közelében megváltozik az értékrendünk: élesen elválik, mi a fontos az életben és mekkora értéke van a megélt szeretetnek. Ezt nemcsak azok élik át, akik halálos betegségben szenvednek, hanem azok a hozzátartozók is, akik ápolják és aztán meggyászolják őket. Zana Ágnessel beszélgettünk, aki antropológus, családterápiás szakember, a pszichológia doktora, a SOTE tanára; 2005 óta dolgozik a hospice mozgalomban, 2009 óta az állami finanszírozású hospice-palliatív ellátásban: a haldoklókhoz és családjukhoz jár ki.
– Azt állítod, hogy a halálhoz való viszonyunk megváltozott a modern társadalmakban, a halál tabu, ezért nehezebben dolgozzuk fel akár a saját halálunk tényét, akár a szeretteinkét. Miért alakult ez így?
Zana Ágnes. Neményi Márton fotója
– Foglalkoztam különböző korok és kultúrák halálfelfogásával, és az derült ki, hogy azokban az időkben, amikor a halálhoz természetesebben viszonyultak az emberek, kisebb volt a halálfélelem. Korábban sokkal kevésbé tudtuk befolyásolni a betegségek lefolyását, mint ma, amikor az a természetes, hogy ha beteg vagy, bemész a kórházba és meggyógyítanak. Ma a gyógyulás a természetes, nem a halál. Eközben a haldoklókat is elzártuk a kórházakba. Régen a családjuk körében maradtak, a nők tudták hogyan kell ápolni őket, a férfiaknak is megvolt a maga szerepe ebben a folyamatban, a gyerekek is átélték ezt valamilyen szinten, hiszen jelen voltak. A hozzátartozók látták a halottat, otthon ravatalozták fel, el lehetett búcsúzni tőle, látták, hogy tényleg meghalt. Ez is fontos része az elfogadásnak, a gyászfolyamatnak. Ma sokszor a nagyszülők bekerülnek a kórházba, az unokákat nem viszik be hozzájuk, mert úgy gondolják, nem nekik való, ne ezt a képet lássák utoljára a nagyszülőről. Pedig így könnyebben megértenék, mi történik, és át tudnák élni a veszteséget. Ehelyett van egy életerős nagypapájuk, aki egyszer csak eltűnik, és soha többet nem kerül elő. S erről beszélgetni se nagyon lehet. Márpedig kell beszélni róla, még ha szeretnénk is elkerülni. Mindezek a folyamatok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a halál tabu lett, miközben sajnos megkerülhetetlen része az életnek.
– Másrészről viszont látjuk, halljuk a halált minden mennyiségben a tévében, az interneten: elég ha híradót néz az ember, miközben a gyerek a nappaliban játszik.
– Sokkal individualistább és intimebb a társadalmunk, ami azt jelenti, hogy a hétköznapokban sem a szexről, sem a halálról nem beszélünk, ezeket túl bizalmas témáknak érezzük, miközben virtuálisan teljesen extrém formákban bármikor megtalálnak minket. Nem a hétköznapi halál és a nem hétköznapi szex, hanem a horror és a pornó, ami nyilvánvalóan torzítja a valóságképünket. Ez nagyon furcsa és ambivalens folyamat. De nem beszélgetünk más nehéz dolgokról sem, mint például a válás, vagy a korábbi traumáink. Több generáción keresztül nincsenek kibeszélve bizonyos dolgok a családokban, legyen az holokauszt, kitelepítések, ‘56. A fiatalok gyakran nem ismerik a család történetét. Mindennek az is következménye, hogy már nem tudunk mit kezdeni azzal, ha valaki haldoklik a közelünkben vagy gyász éri. Nem tudjuk, mit mondjunk ilyenkor, ezért inkább nem mondunk semmit.
– Valóban így van?
– Sokan vannak így ezzel, hirtelen eltűnnek a súlyos beteg ember vagy a gyászoló életéből. Van, aki azért, mert nem tudja, mit csináljon, mit mondjon, hogyan segítsen, más pedig attól fél, hogy túl sok teher éri akár csak lelki értelemben is, nem akar ennyire bevonódni a másik ember életébe. Régebben ez könnyebben ment, mert voltak hagyományai, keretei. Újra kéne erősödnie a társas támogatásoknak a szükségben: régen átmentek a szomszédok, rokonok, vittek egy kis meleg levest, vagy csak leültek, meghallgatták a beteget, a hozzátartozót, ami szintén sokat számít.
– Mennyire számít a halál elfogadásában az, ha valaki hisz Istenben vagy valami transzcendens létezésében?
– Ha valakinek van egy szilárd túlvilágképe, az erős védőfaktort jelent. Érdekes, hogy a modernebb vallások teljesen máshogyan viszonyulnak ehhez a témához. Mostanában láttam egy ilyen összejövetel felvételét, és nagyon megdöbbentett, hogy a közösség tagjainak azt kellett kántálniuk, a halál rossz, a halál a mi ellenségünk, majd a vezető egy teljesen hibás fejtegetésbe kezdett az egzisztencialista halálfelfogásról. Ez egy elég nagy gyülekezet itt Magyarországon, és korábban még soha nem hallottam olyan vallásról, ami így állt volna ehhez a kérdéshez. A régi nagy vallások, a keresztény, a zsidó és az iszlám is mind azt hirdeti, hogyha meghalsz, jó helyre kerülsz és akkor is egy közösség tagja leszel, a halálban tehát nem leszünk magányosak.
– Az eddigi tudásodból és tapasztalataidból írtál egy könyvet Mit mondjak, hogy mondjam címmel, és ebből az derül ki, hogy azok viszonyulnak legkönnyebben a halálhoz, akik nagyon vallásosak, és azok, akik teljesen ateisták.
– Így van. Az is nyugodt, aki nem hisz semmi transzcendesben, de van hite az emberekben, a becsületben, a szeretetben, vannak evilági értékei. A szorongás inkább arra jellemző, aki bizonytalan abban, mi vár rá. Erre ráerősít a modern társadalmunk felfogása, amely a halált a gyógyítás kudarcának tekinti, nem az élet részének.
– Mit tapasztaltál a haldoklók ágya mellett, mikor nagyon fájdalmas, konfliktusos az utolsó időszak?
– Sokat számít az, hogyan élt valaki. Ha a saját értékrendje alapján beteljesítette az életét, ha lett egy tartós szeretetkapcsolata valakivel, születtek gyerekei, vagy utazott sokat, letett valamit szakmailag az asztalra, akkor nyugodtabb. Mindenkinek más a fontos. Az a kínzó, amikor hiányérzetek vannak, amikor az foglalkoztatja a beteget, mi lett volna, ha másképp csinál valamit, másképp dönt.
– Sokan azt bánják meg a halálos ágyukon, hogy nem éltek. Még olyan tudósok is, akik nagy szolgálatot tettek az emberiségnek, az életük végén úgy érzik, hibáztak, mert nem voltak eleget a családjukkal. Ilyenkor kiderül, mi a fontos az életben?
– Valóban. Pilling János, a témával sokat foglalkozó, ismert pszichiáter beszélt sokat erről. Ő írta le, hogy az emberek sokszor végiggürcölik az életüket és észre sem veszik. Fáradtan esünk haza, nincs türelmünk, időnk a szeretteinkhez, nem érünk rá játszani a gyerekkel, csak nyílt vagy rejtett ingerültséggel megetetni, ágyba rakni este, miközben elegünk van mindenből. Leélsz így egy teljes életet, és végig azt gondolod, hogy ez csak átmeneti. Jön egy betegség, és akkor döbbennek rá az emberek, mit jelent együtt lenni. Mindig van egy elvárt életszínvonal, amit szeretnénk elérni, de érdemes végiggondolni, hogy biztos fontos-e ez. Lehet szerényebben, de tartalmasabban is élni.
– Ha valaki nem haldoklik, hanem egy haldokló szerettét ápolja, hasonló folyamatok játszódnak le benne?
– Igen. Az a tapasztalatom, hogy a családon belül általában létrejön egy másfajta életszemlélet, a korábbi, kisebb sérelmek, mindennapi gondok fontossága átértékelődik, a családtagok sokat beszélgetnek, addig el nem mesélt történetek kerülnek napvilágra, előjönnek a családi titkok, konfliktusok, a helyükre kerülnek, kiderül, ki miért viselkedik úgy, ahogy. De a legfontosabb, hogy a halál árnyékában sokszor elmondják egymásnak az emberek, mennyire szeretik a másikat, milyen sokat jelentett számukra a közös életük. Ez nagyon sokat segít az itt maradóknak a gyász feldolgozásában, akárcsak a nyílt beszéd a halálról, a túlvilágról vagy az élet értelméről.
– Erre sokkal több lehetőség van akkor, ha hazahozzuk a családba a haldoklót. Mennyire könnyű ezt megtenni?
– Kevesen tudják, de az állam sok segítséget nyújt ebben, ápolót, orvost, gyógytornászt, pszichológust biztosít, akik kijárnak a beteghez. Persze, mérlegelni kell, hogy kieshet-e a munkából az illető, aki otthon marad a beteggel. De érdemes ezt megfontolni, mert nagyon sokat jelent mindenkinek. Nyilván elsősorban a beteg iránt érzett szeretet motiválja. Maga az ápolás nem nehéz. Sokan félnek tőle, pedig valaha úgy tanulták meg ezt a nők gyerekkorukban, kamaszkorukban, mint a főzést. Most a nővérektől elsajátíthatjuk a tudnivalókat még a kórházban, de a hospice ellátásban is lehet kérdezni az ápolónőtől, az orvostól.
Az interjú folytatása itt olvasható:
https://eletszepitok.hu/a-halal-kozeleben-megvaltozik-az-ertekrendunk-interju-zana-agnes-pszichologussal-2/
Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő
Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.
