A három majom

Cinkos némaság. Miért is „majomszokás” az árulkodás?

Ha statisztikát készítenénk, mely idézeteket használjuk a legtöbbször, mostanában előkelő helyezést érne el a „vétkesek közt cinkos aki néma”. Kontextusból kiragadva, egy nagyon is jól meghatározható helyzetekre értelmezve citáljuk Babits szavait, s bár gyors ítélkezésre is alkalmas e gondolat, mélyebbre ásva súlyos erkölcsi dilemmákra világíthat rá.

E dilemmák minden oldalról történő vizsgálata nem célom, viszont fontosnak tartom, hogy foglalkozzunk egy kicsit azzal, hogy mi táplálja azt a cinkos némaságot, amely később súlyos károkat okozhat.

Nem lesznek népszerűek az alábbi gondolatok, mert a ma itt élő emberek többsége olyan neveltetést kapott, amely épphogy azt támogatja, hogy fogjuk be a szánkat, és ne üssük bele az orrunkat a más dolgába.

Úgy tapasztalom, a vétkes némaságra már egész kis korban elkezdenek ránevelni.

Ne felejtsük el, bár mindenki hoz magával egy egyedi személyiséget, karmát, örökséget, miegyebet, azért igen nagy arányban az történik, hogy megszületik 3-4 kiló rózsaszín ártatlanság, és a közvetlen környezetétől tanulja meg, hogyan kell a mi társadalmunkban emberként működni.

És amint megtanul beszélni, azonnal megtanítják neki, hogy mikor kell befognia a száját, leginkább: mindig! Elkezdődhet ez már a családban is, de sajnos legkésőbb az óvodában szembesülni fog a gyermek egy igen fura értékrenddel: nem az a gáz, ha valaki valami rosszat művel, hanem az, ha erről valaki más beszélni merészel. Röviden annyi történik, hogy megkapja: „ne árulkodj!”.

Az „árulkodás” akkora bűn, hogy annál nagyobb nincs is! Megszégyenítés, kirekesztés jár érte. És amíg az árulkodóra haragszik mindenki, még az is, akinek valójában segít, ha megtudja, mi történt, addig sem foglalkozik senki azzal, AMIT az „árulkodó” elmondott.

A három majom

Miért is „majomszokás” az árulkodás? Nos, leginkább lustaságból, kényelemszeretetből, és ami még mélyebben van: félelemből!

Vegyük a következő példát (sokaknak ismerős lesz): a gyerek tapasztal valamit az oviban, megy bizalommal az óvónénihez, aki azonban árulkodásnak minősíti a hallottakat, és jól letolja a „kis besúgót”. Akkor is, ha a gyereknek személyesen is keletkezik problémája a tapasztaltakból. A gyerek ezek után hazamegy, otthon elmondja, ha szerencséje van, a szülei azt az álláspontot képviselik, hogy igenis mindent mondjon el a gyerek. Észlelik, hogy tényleg gond van, mennek az óvónőhöz, aki innentől már nem csak a gyerekre, de a „balhézó” szülőkre is haragszik, persze ha elég gyenge és fáradt, akkor ezért is a gyereken fogja elverni a port.

A gyerek pedig megkapta a leckét: inkább tartsa a száját, viselje csendben, ha őt éri méltánytalanság, vagy vágjon vissza a saját kis eszközeivel, álljon bosszút, ahogy tud, azt lehet, de nyílt vizekre terelni a történetet, az bűn.

Tegyük hozzá, aki elkövető a történetben, annak meg jó tanulság, hogy nyugodtan csinálja csak a kis disznóságait, akkora bűn az „árulkodás”, hogy amellett eltörpül szinte minden egyéb. S hogy az álszentség oltárán is adózzunk, általánosságban viszont azt kommunikálják az óvó-nevelők, hogy tessék mindent elmondani, mert csak akkor tudnak segíteni.

És akkor nézzük, miért szeretjük, ha nincs árulkodás, ha nincs coming out, ha cinkos némaság fedi el a világnagy gazemberségeket? Lustaság és kényelemszeretet: szeretjük, ha minden rendben van.

Az egy dolog, hogy kérjük, mondjanak el mindent, hiszen valóban csak akkor lehet segíteni, ha tudjuk, mi a helyzet, de amikor ezt mondjuk, akkor nem gondoljuk komolyan, hogy kiderülhet valami, amivel aztán dolgunk lesz. Ide tartozik a tehetetlenség-tudat is: nem csupán akar a fene fáradozni, de mégis, mit is tehetnénk? Hát nem jobb kényelemben, nyugalomban, idillben élni, legyen az bármilyen hamis is? Nem jobb – maradva a példánál –, ha az egész nap csupa móka, kacagás, bájos gyermekek minden konfliktus nélkül játszadoznak, egymást minden módon szeretve és tisztelve, mindenki boldog és elégedett? S mindez persze úgy, hogy nekünk lehetőleg az égvilágon semmi tennivalónk ne legyen?

Vagy – ha épp nem akarjuk teljesen feleslegesnek érezni magunkat – akkor csak annyi, hogy segítünk felhúzni néhány beakadt cipzárt, megtörölni egy-két orrocskát. De mindenképp csak annyi dolgunk legyen, és olyasmik, amennyit és amiket könnyen, extra fáradság nélkül, örömmel meg tudunk csinálni. Ne kelljen… nem, nem „erőnkön felül”, hanem „kényelmünkön túl” megvédeni a gyengébbet. Különösen, ha nincs szerződésben ránk bízva (bár sok esetben a szerződés kötelmét is kerüljük, ahogy tudjuk).

A mélyben a félelem: ez mégsem az a biztonságos, kényelmes, kiszámítható világ. Történnek csúfságok, gonoszságok, és – mint a világ része – közünk van hozzá. Na de ez félelmetes! Önnön kicsinységünkben, gyengeségünkben és eszköztelenségünkben hiszünk akkor, amikor inkább homokba dugjuk a fejünket, és az „árulkodó Júdás nem kap piros tojást” – mondókát tanítjuk meg gyermekeinknek is.

Félelem munkál a mélylélekben: mégsem vagyunk olyan erősek, hogy helyt tudjunk állni egy olyan világban, ahol „ez” is megtörténhet (és ide behelyettesíthető minden olyasmi, amit hitünk szerint nem tudunk kezelni, uralni). Ezzel szembesülni igen fájdalmas. Hát inkább tessék csak csendben maradni, nem árulkodni, viselni az – igazságtalan – kollektív büntetést, az majd jól összekovácsolja a csapatot.

Felnőnek a gyerekek, akik megtanulták, hogy árulkodni csúnya dolog, szégyenletes. Rosszat tenni, kárt okozni, az nem gond, csak ne derüljön ki. Külön dicséretes, ha szó nélkül viselik a mások tette miatt az egész társaságra kirótt büntetést. Csapatszellem.

És ezek a felnőtt gyerekek utána szépen meglapulnak, amikor a szomszédban az erősebb veri a gyengét, amikor az áldozat elmondja, mi történt vele (segítséget várva), amikor a balesetet okozó autós elhajt, amikor a buszon, fényes nappal zaklatnak valakit. És meglapulnak, amikor tanúskodni kellene, amikor kellene még egy hang, aki azt mondja: igen, láttam, ő tette ezt. Miért is ne? Hát mi közük is van a más bajához? Még ha magukban be is ismerik, hogy szerintük is gazemberséget tett, aki tette, na de miért kellene nekik „beköpni” az illetőt? Az árulkodás – majomszokás. Mi meg ugye büszkén emeljük fel a marha egyenes gerincünk tetején a fejünket, mert mi nem vagyunk majmok!

 

hirdetés
1 válasz
  1. zalakerámia csempe
    zalakerámia csempe says:

    I used to be recommended this blog by means of my cousin. I
    am not sure whether this submit is written by him as
    nobody else recognise such unique approximately my difficulty.

    You’re incredible! Thank you! zalakerámia csempe

    Válasz

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

16 − 1 =

hirdetés