Leválási képtelenség az egyik oldalon, elengedési deficit a másikon. A mamahotel jelenség nyomában
Ubul már lassan negyven éves, de még életében nem mosott és főzött magára, elvégre még mindig ő anyuci pici fia. Ki ne ismerné a jelenséget, amit már a köznyelvben is mamahotel névvel illetünk. Természetesen bőven akadnak lányok is, akik otthon ragadnak, de ez a sztereotip kép valahogy mégis mindig az Ubulkákat írja le. A konzervatív érvelés egyszerűen elintézi a kérdést egyetlen veretes állítással: az ilyen fiatal lusta és kész. Mit kell erről hosszan diskurálni és cikket írni, nincs itt semmi látnivaló, ez már egy ilyen generáció. De így van-e ez?
Utóbbi logikában ugyanis felsejlik valami sajátos bűnbakképző tendencia. Ezért kell kimondani, sőt harsogni fennhangon: a mamahotel jelenségről nem csak a hotel lakója, hanem a hotel üzemeltetője is éppúgy tehet. Sajátos szövetség ez, melyben mindkét fél (vagy akár a család összes többi tagja is) megtalálja egyensúlyát, még, ha kifacsart módon is.
Leválási képtelenség az egyik oldalon, és elengedési deficit a másik oldalon, így alakul ki ez a sok évtizedes kovalens kötés szülő és gyermeke között. Képzeljük csak el, ha Ubul holnap bejelentené: „Anyu, jövő héten költözöm Peruba és pár évig valószínűleg nem jövök haza. Úgy döntöttem, a saját lábamra állok.”
Lenne nagy felszisszenés, micsoda lélektani űr keletkezne: hirtelen senkit nem lehetne megmenteni, szegény fiúcskaként kezelni, akinek állandó támogatásra van szüksége. Ezekben a történetekben így ezt is érdemes meglátni, s nem csupán a fiatal életképtelenségét. Utóbbi túl olcsó válasz lenne, s mi sose elégedjünk meg ennyivel, még akkor sem, ha néha az olcsó válaszok is meglepően találóak és pontosak.
A jelenség ráadásul rétegtermészetű, vagyis a felszínen mindig fellelhető egy nyilvánvaló racionális, logikus, ész érvéken alapuló magyarázat. Kelet-Közép-Európa, így hazánk is vallja, kedveli azt a narratívát, hogy az albérletre szánt összeg, az kidobott pénz. Ez olyan mélyen rögzült a XX. században a magyar közgondolkodásban, hogy a mamahotel jelenség okán pár másodperc elég, és az asztalra kerül, mint veretes érv. Hogy pénzügyileg valóban így van-e egyébként mindez, ez természetesen csak hatodrangú kérdés; a narratívák mindig erősebbnek bizonyulnak, ezért tűnnek olykor legyőzhetetlennek.
Most azonban lélektani szempontból vizsgálódunk, így csak egy kardinális kérdés merül fel: mi a jobb, a fiatal felnőtt 35-40 évesen némi megspórolt sajáterővel tud venni egy saját lakást, de pszichológiai szempontból nem felnőtt, nem tud kiállni magáért, nincs önbizalma, nem asszertív, nem a maga ura és nincsenek érdemi kapcsolatai, sem barátai, és stabil, felnőtt párkapcsolata sem. Vagy 35-40 évesen a felnőtt ugyan nem tud venni saját lakást, de önálló, autonóm, független, karakán, s csillog a szemében a „magam ura vagyok” örömteli életérzése? Lehet választani! (Az összehasonlítás természetesen a két szélsőséget ragadja meg, a valóság ennél árnyaltabb a legtöbb esetben.)
Egyetlen kérdéssel érdemes sokkolnia önmagát annak a fiatal, (papíron felnőtt) mamahotel lakónak, aki már jó ideje anyu vagy apu szárnyai alatt él, de mégis egy szenvedélyes párkapcsolat után sóvárog: „A jövendőbelim szóba állna-e azzal a nővel/pasival, aki manapság én vagyok?” A válasz az esetek többségében elsöprő erejű. S természetesen nem a válasz fáj majd, hanem a következmények. A cselekvés rögvalósága, mely Mérei Ferenc gondolatával úgy ragadható meg, hogy a hiteles élet titka egyszerű: nem kell mindig jól járni. Ha ezt felismeri a mamahotel állandó vendége és/vagy üzemeltetője, akkor lesz remény kilépni ebből a mennyországnak tűnő pokolból.
Nyitókép: Ryan McGuire
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.