„Bezzeg az én keresztem…” Az élet drámája. Gondolatok nagyhétre
Nagyhét van. Jézus utolsó napjaira emlékezik a keresztény világ. Virágvasárnapon a dicsőséges jeruzsálemi bevonulásra, nagycsütörtökön az utolsó vacsorára és azt azt követő nehéz éjszakára, amikor is Jézus utoljára néz szembe vállalt sorsával. Pontosan tudja, mi vár rá: az egyik a tanítványa elárulja majd és a zsidó főpapok kezére adja. Pontosan tudja, hogy kigúnyolják, megalázzák, megkínozzák, és kínok között hal meg 33 évesen. Pontosan tudja, hogy egy számára különösen kedves tanítványa háromszor is megtagadja az ellenséges katonák előtt azért, hogy mentse a saját bőrét. Jézus tudja, hogy ez a méltatlan vég vállalt küldetése, mégis, emberi mivolta ágál a sorsa, a súlyos teher ellen. De nincs más út, végig kell járnia a kálváriát.
Valahogy így kellene viszonyulnunk a saját kálváriáinkhoz is. Végig kell járni.
Hisz mindenkinek megvan a maga keresztje. És a keresztek nehezen vethetők össze, nincs rá objektív mérce. Csak szubjektív: mindenkinek a sajátja a legnehezebb. Nem is lenne elegáns méricskélni: „ó, hát az semmi, bezzeg az én keresztem mennyivel nagyobb és nehezebb…” Pedig lehet, hogy igaza van. A mi problémánk piszlicsáré semmiség az övéhez képest.
A keresztek ráadásul nagyrészt láthatatlanok. Nem tudjuk, ki mit cipel a vállán, s mióta hordozza. Legfeljebb egy szűk belső kör tud róla.
Van, akinek létfontosságú, hogy beszélhessen a keresztjéről, és minden adandó alkalmat megragad erre. Van, aki nem tud és nem is akar beszélni a terheiről, mert magánügynek tekinti. És azt gondolja, úgysem tudja helyette átvenni senki, de ne is sajnálják és ne tartsák kikezdhető gyengének. Pedig a jó emberek képesek mások keresztjeit átvenni – ahogy Cirenei Simon tette Jézussal -, és a vállukról leemelni. Csodás gyógyulástörténetekben, súlyos anyagi nehézségekben, krízisben stb. egyaránt megmutatkozik az emberi jóság.
De vannak közöttünk olyan emberek is, akiket a gyengeség tüzel fel, akik mások erőtlenségétől kapnak erőre. Isten óvjon tőlük minden rendes embert! A sötétség is jelen van, láthatjuk, érzékelhetjük. A szeretetlenség, a keserűség, az észérség, az irigység, a gonoszság köztünk él, mióta világ a világ. Nemcsak a jó, a rossz is az ember sajátja.
Azt mondják, mindenki akkora terhet kap, amekkorát elbír. Biztos ez? Rengeteg ember ment tönkre, vált emberi ronccsá a terhe alatt, sokan közülük nem akartak, nem tudtak tovább élni a nekik rendeltetett (?) „csomaggal”. Nagy titok, hogy a bajban ki mekkora belső erőt tud mozgósítani, és honnét kapja ezt az energiát. Tiszteletreméltó mindazok krízise, akik a kálváriájukat járva nem fordulnak sem önmaguk, sem a világ ellen. Akiket a krízis nyomán nem a gyűlölet határoz meg és nem is a félelem. Szenvedéstörténetüket elfogadva mennek tovább, hittel és életigenléssel.
Mindnyájan kálváriát járunk. Mert bár az élet szép, az élet csoda, élni küzdelmes és nehéz. Mégsem szabad elviselhetetlen teherként gondolni rá. Kihívások, nehézségek vannak, mindig is lesznek. Feladatunk, hogy ezekre megtaláljuk a legjobb válaszokat, megoldásokat. És lehetőleg a legkorrektebbeket. Tiszteletben tartva másokat. Mások életét és szabadságát.
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
