Párizsban akkor is beköszöntött az ősz. Edith Piaf, aki nem bánt meg semmit
És Szent Mihály útján hangtalan…amikor újra meg újra beköszöntött Párizsba, ahol harmonikázó szélben pörögtek a megsárgult falevelek… Október volt, október tizedike, amikor Grasse külvárosában a szürkén sóhajtozó tenger mellett végleg elnyugodott a kis „Veréb”, Edith Piaf, aki a halálos ágyán tényleg kismadárrá zsugorodott, s a hír hallatán egyik legrégibb és leghűségesebb barátja, Jean Cocteau szívrohamot kapott, és még ugyanaznap követte az énekesnőt. Piaf testét húsz évvel fiatalabb férje, a görög származású Thépohanis Lambaukas éjszaka titokban Párizsba vitte, ahol hajnalban a Szent Mihály útján hangtalan…de ezt már tudjuk.
Az ősz és „Piaf”, itt a hatodik kerületben, a Nagymező utcában szintén csendesre váltott, az énekesnőről elnevezett éjszakai lokál előtt az eleven holtak begyűjtötték a szétfeküdt kartonokat, összegyűrt arcuk még szomorúbb lett, és az egész város más lett, a metrókocsikban lógó hajnali népek olyan arcot vágnak, mintha mindenki egy nagy sírgödröt volna kénytelen körülállni.
Ám vissza a fény városába, Párizs, 1915 decembere, egy nugátárus lány fetreng görcsökben, aki még kabil nemzetiségű anyjától leste el az éneklés tudományát és kávéházakban énekelt, hogy ne haljon éhen. Az utca az otthona, és a legenda szerint az utcán hozza világra a kicsi Edith Giovanna Gassiont, akinek apja nem más, mint egy mutatványos, egy kígyóember, bizonyos Louis Alphonse Gassion. Az apró termetű férfi mutatványai közé tartozott, hogy kézen állva sétált a járdán, és a fogával szedte föl a neki hajított pénzérméket.
Aztán a kis Edith születését követően lelép a felelősség elől, a gyerek pedig anyai nagyanyjához kerül, aki a regényes Emma Said Ben Mohamed nevet viseli, és nem mellékesen alkoholista.
A kicsi Edith egy kunyhóban él, vörösbort kevernek a cumisüvegébe, nem csoda, hogy a hazatérő apa kimenekíti és elviszi a másik nagymamához, aki Normandiában egy bordélyház gondoskodó madame-ja, viszont a kakasos ház hölgyei úgy bánnak Edith-tel, mint a hímes tojással, etetik, óvják, babusgatják.
Ám négy éves korában keratitisz következtében majdnem megvakul, de addig imádkozik Lisieux-i Szent Terézhez, hogy visszanyeri látását, és újból az apja jön el érte, fölviszi Párizsba és együtt lépnek föl az utcákon. Edith gyönyörűen és fájdalmasan énekel apja magánszámai után. A nyomor kézen fogva jár Párizs szegényeivel, Edith hideg ételt kap legtöbbször, amit kézzel tud csak megenni.
Nem csoda, hogy amint tud, menekül; 15 éves, amikor elhagyja az apját és ifjú tüdeje megtelik Párizs szabad levegőjével. Szeretni akar, élni, szabadnak lenni, de 17 évesen teherbe esik, kislányt szül, a kicsi Marcellinát, aki két éves, amikor agyhártyagyulladást kap és elmegy angyalnak.
Edith még nem is tudja, hogy majd „négyszáz csapás” vár rá, ezt az elsőt érzi feldolgozhatatlannak, megmagyarázhatatlannak, pláne, hogy a kis Marcellina édesapja röviddel a tragédia után elhagyja. Ahogy írja:
„A szerelem mindig elmenekült tőlem. Valahányszor azt hittem, hogy rátaláltam a nagy Ő-re, minden tönkrement és egyedül maradtam.”
Pedig kalapját megemelve bemutatkozik neki a szerencse Párizs utcáin. Bizonyos Louis Lepleé, a Gerny’s kabaré tulajdonosa fedezi föl egészen kivételes tehetségét, ami a szomorúság szépségét emeli művészi rangra utánozhatatlan és gyönyörű énekhangon.
Lepleé nevezi el apró termete és törékenysége miatt verébnek, ami franciául annyit tesz, hogy Piaf, és ezzel elindít, útjára bocsát egy legendát.
Edith Piaf és Raymond Asso
Lepleé bemutatja Raymond Assónak és Asso szó szerint kivakarja a sárból, emberi lénnyé változtatja a különleges képességű, de minden ízében mosdatlan utcalányt. Marguerite Monnot-val zongorára dalokat írat Piafnak, s a dallamokra maga írja a szövegeket egy lány kiszolgáltatottságáról, idegenségéről egy különös világvárosban, aminek hamarosan ünnepelt sztárjává válik.
Húsz éves, amikor már mindenki őt akarja látni, olyan művészek nyílnak meg neki, mint a költő és író Jean Cocteau, aki a párizsi társasági élet különce, aki férfiak szerelméről készít csendesen visszafogott, mégis különös erotikájú rajzokat, miközben Jean Marais a hatalmas karrier előtt álló színész az ágyasa.
Edith Piaf ebben az időben úgy magányos, hogy közben falja a férfiakat, és mindent megtesz értük. Legendás szerelme az ifjú énekes és színész, a későbbi nagy Yves Montand a pártfogoltja, akit annyira végletesen szeret, hogy ő szervez be neki más nőket, mert akit halálosan szeret, azzal szemben végtelenül önzetlen és hihetetlenül bátor.
Yves Montand és Edith Piaf
Úgy gondolja ebben az időben, hogy „nem kell megvárni a szerelem végét. Bátorság kell ahhoz, hogy akkor menjünk el, amikor még tart a szerelem. Különben meggyűlöljük egymást, vagy sajnálatból maradunk egymás mellett”. Amikor ezt mondja, még nem gondolhat arra, hogy lesz az életében valaki, akit soha nem adna másnak, akitől soha nem lenne bátorsága elköszönni, s akit úgy veszít majd el, hogy örökké felelősséget fog érezni a haláláért.
Egy másik francia, a híres bokszoló Marcel Cerdan akad az útjába és megperzseli, megbabonázza, mert mellette jónak, szépnek és szerethetőnek érzi magát. Azt írja: „Ha Cerdanról beszélek, tisztábbnak érzem magam. Olyan belső tisztasága van, hogy ha rám néz úgy érzem, mintha tisztára mosdatna.”
Marcel Cerdan
Ekkor Edith Piaf neve már fogalom a tengerentúlon is, New York, Hollywood ünnepli a kis francia verebet. Aki rohan haza, amikor Cerdan éppen világbajnoki döntőben bunyózik és persze nyer, mint a filmeken szokás, de ha ő Amerikában lép föl képtelen kivárni, hogy Cerdan hajóval menjen utána, azonnal akarja látni, kiköveteli, hogy repülőre üljön. És Marcel Cerdan repülőgépe 1947. október 17-én hajnalban egy hegynek csapódik. A roncsok között valahol ott marad Edith Piaf lelke is.
Soha nem volt még ilyen társa, aki arra is képes volt érte, hogy amikor megrohanta a kíváncsi francia sajtó és az énekesnőről faggatta, mélyen a firkászok szemébe nézett és azt dünnyögte: „Azt akarják tudni, hogy szeretem-e Edith Piafot? A válaszom: igen. Azt akarják tudni, hogy a szeretőm-e? A válaszom: igen. És azért csak a szeretőm, mert nős vagyok. Tessék, mindent elmondtam maguknak. Holnap pedig meglátom, hogy úriemberek-e?” És másnap egyetlen újságban sem jelent meg semmi a Piafhoz fűződő kapcsolatáról.
De ettől kezdődően Edith már nem ura önmagának. A szívében ki-ki hagy a térerő, és egy autóbalesetet követően rákap a morfiumra, mintha az alkohol nem volna elég. És hiába énekli egyik leghíresebb dalában, hogy „nem bánok semmit sem”, valójában az élete félresiklik.
Mert bár feleségül megy Jacques Pill énekeshez, később pedig ifjú görög szerelméhez, valójában Cerdan halála után örökre magányos marad. Megverve a magányos ember kétségbeesésével, ami nyomasztó lelkifurdalással párosul.
Jacques Pill és Piaf
Mert a kétségbeesett magány mindig egy mondattal többet mondat ki, mint amennyit kellene, mindig egy viszontválasszal és gesztussal többet akar, mint ami lehetséges és ettől egyre inkább zavaróvá, elviselhetetlenné válik.
És ezt a magánnyal küszködő is pontosan érzi és tudja, de kapaszkodik reménytelenül. Éppen ezért a plusz mondatok, a plusz kérdések után kikényszerített válaszokat követően inkább érez nyomasztó önvádat, mint őszinte boldogságot.
Ez a magányos ember végzete, lelkének halálos kórja, ami Piaf esetében valóságosan is átfordul a gyilkos kórba. Májrákot állapítanak meg nála, és bár még rendszeresen föllép, gyakran olyan áron is, hogy összeesik a színpadon, a kétségbeesett kapaszkodás az életbe, a szerelembe, egy igazi társba, lassan elgyengíti a kapaszkodó kart, elgyengíti a szívet és a verébke olyan madárrá válik, mint aki egy őszi hajnalon kiesett a fészkéből.
Párizsban temetik el, milliók vannak az utcán, Párizs utcáin, ami fölnevelte és elejtette, és ahol a Szent Mihály útján, amikor beköszönt az ősz, a harmonikázó szélben pörögnek az őszi falevelek…
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
