Semmire sem vágyom jobban, mint arra, hogy a gyerekeimnek jó legyen
A kisfiam játszani is enged. Sőt, tanít. „Visszatanít” a felszabadult, alkotó, merész gyereklétbe, kizökkentve a kötelességteljesítős, racionális felnőttségből. Mit neki óra, időjárás, a „haladjunk már!”. Minek kell eljutni az igazi játszótérig, ha az egész világ lehet az?!
Szemlélődni is tanít. Hosszú ideig nézzük a tolató autókat. Trolikat nagy áramszedőkkel, fel- és leszálló utasokkal. Utcaseprőt, faleveleket hajkurászva a kósza szélben. Kenyérhéjon veszekedő galambokat és verebeket. Meg-meg libbenő zászlókat. A csillogó kirakatban önmagunkat. Bárány Boldizsár plakátot a színház előtt. Gyümölcsöt pakolászó zöldségest. És a vízköpő oroszlánt oda-vissza…
Számára minden csoda… és én együtt csodálok vele mindent.
Mosolyt kapni tanít. A születése óta intenzíven néz bele a felnőtt tekintetekbe. Már szokom, hogy szinte minden ember odamosolyog neki… és így nekem is.
Lelassulni tanít. Két órán át fákat ölelget a mezőn, köveket hord a dombon lévő diófa köré, és újra meg újra beszalad a téren szöszmötölő galambok közé, azok meg szállnak, repülnek mindenfelé, Simon sikongatós nagy örömére.
Kockáztatni tanít. Megtapasztalás nélkül úgysem hiszi el nekem, hogy mi veszélyes, és mi nem, a visszahúzó kezem pedig nem viseli el. Így összeszorított szemmel, a gyermekekre vigyázó Jóistenhez fohászkodva a közeléből nézem, ahogy egy meredély szélén billeg. Vagy, ahogy kicsi ujjait beteszi a kerítés rácsai közé egy morgós házőrző eb közelében. Ahogy túl közel megy egy lóhoz, vagy vászoncipővel hatalmas, saras tócsát választ. Ő okul, én pedig lassan kiengedem a levegőt.
A félelemnélküliség csodálatára tanít. Sosem aggódik, sosem ijed meg. Amikor nyáron a hullámzó Dunában gyalogolt, elbucskázott, elmerült, de köpködve, kacagva felbukkant, és haladt tovább.
Rita kisfia, Simon
Nemet mondani tanít. Hanyag eleganciával, röviden és visszavonhatatlanul utasítja vissza egy-egy kérésünket. Nem csinál belőle érzelmi kérdést, nem akar megdolgozni a szeretetért sem – hisz tudja, hogy az jár neki… Irigylem ezt a hangsúlytalan, könnyed határmegtartást tőle.
A másoknak való megfelelést elengedni tanít. „A mit szólnak hozzá mások” a semmibe vész. Melléhasalok a HÉV megállóban, ha a pad alá bekúszó kiscicát hívogat. Ücsörgök vele a fűben, ha ki akarja várni, míg rászáll egy katica. Kipróbálom, hogy milyen háromvödörnyi homokot fenékkel letolni a csúszdán, mielőtt lehurrognám, hogy rosszaságot talált ki. A szökőkút is csak levetkőzve az igazi neki, testközelből. Figyelem, ahogy nagyszerűen el tud ücsörögni a kertes házak előtti csatornában, szemlélve a múlt héten még bimbózó, most már elfújható pitypang változását. Követi az eső után csörgedező vízér útját. Dünnyög a rajta utazó bogaraknak és levélkéknek. Élvezi a beledobható kövek csobbanását.
Nehéz lezárni ezt az írást. Egyszerűen nem találom a megfelelőnek tűnő szavakat. A gyerekeimről való mesélés az én „soha véget nem érő történetem”… Talán Joyce Maynard sora kisegítenek: „Mint minden szülő, semmire sem vágyom jobban, mint arra, hogy a gyerekeimnek jó legyen. Annyira, de annyira vágyom rá, hogy – a gyerekeim kedvéért – talán még arra is képes leszek, hogy a világba jól beilleszkedő emberré alakítsam magam.”
Köszönöm a gyermekeimet.
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
