Ki az én felebarátom? Nem a „köntös” számít, hanem a tettek, és a felvállalt felelősség
Amikor Jézusnak nekiszegezik a kérdést: „ki az én felebarátom?”, az irgalmas szamaritánus példázatával válaszol (Lk. 10:25—37). A rablók kezére jutott, kifosztott, sebesült emberen nem segítettek azok, akiktől „társadalmi besorolásuk” alapján elvárható lett volna. Ellenben segített rajta egy olyan ember, akitől – megint csak valamiféle társadalmi kategorizálás eredményeképpen – senki nem várt volna semmit.
Beszélgetés egy rég nem látott ismerősömmel… Harminc év nagy idő, ennyi telt el a legutóbbi találkozásunk óta. Van miről beszélgetni! Regény lapjaira kívánkozó sorstörténetet hallok, és ezzel nem a „rózsaszín műfajra” gondoltam… Ismétlődő mintázat: épp azok fordultak el tőle a nehéz időkben, akiktől a fent említett „társadalmi besorolás” alapján elsőként várhatta volna a támogatást. Mert ugye a vér szerinti rokonság, az számít. A házassági eskü és a közös gyermek, az számít. A korábban másoknak adott támogatás, az is számít.
Számít? Igen, jobb helyeken igen, de nem a Föld nevű bolygón, ma! Nem az egyetlen ilyen történet, amit valaha hallottam, ám talán a legkeményebb, amivel eddig találkoztam. Ezt az embert szó szerint hagyták volna meghalni azok, akiktől igenis várhatta volna a segítséget. És olyanok segítettek rajta, akik nyugodtan vállat vonhattak volna a sorsa felett, hiszen „mi közük hozzá?”.
Hogy még jobban passzoljon a története az irgalmas szamaritánus példázatához: azok, akik nem segítettek, ráadásul ilyen vagy olyan tulajdonságok mentén még fintorognak is annak a személyére, aki a legtöbb támogatást nyújtotta az ismerősömnek. Ahogy a szamaritánus fogalma is erős fintorgást váltott ki Jézus korában. Megvetett, lesajnált, kevesebbre értékelt embernek számított a szamaritánus a menő farizeus körökben. Aztán tessék, ki segített?
El tudom képzelni – bár ilyen jelenetek nyilvánvalóan nem kerültek bele a Bibliába –, hogy amikor Jézus elmondta ezt a példázatot, a hallgatóságból jó páran legyintettek: „á, ilyen úgysincs!”. Pedig dehogy nincs! Biztos vagyok benne, hogy kétezer évvel ezelőtt is ismerős mintázat volt ez, pontosan úgy, ahogy ma is szinte mindenkinek van hasonló története. Vagy a saját életében, vagy ismer valakit…
Mi következik ebből? Az, hogy mindenki felel a saját arcáért. Akkor is, ha még mindig egy olyan világban élünk, ahol nagymértékben befolyásolja az életünket az, hogy hová pottyant le a gólya (annak minden hozadékával).
Mindenki túlléphet sorsa és „besorolása” korlátain, azaz lehet „irgalmas szamaritánus”. És mindenki megteheti azt is, hogy „besorolása” ellenére NEM cselekszik felebaráti módon.
Persze ez nagyon fáj a cserbenhagyottnak, hiszen mindenkire hatnak a társadalmi kategóriák. Ugyanúgy, ahogy a régi példázatban az út szélén fekvő sebesült épp a jól öltözött, „megfelelő osztálybeli” embertől várhatta volna a segítséget… mennyire fájhatott neki, amikor azok az emberek elmentek mellette!
Az élet folyamatosan igazolja Jézus e példázatának helytállóságát. És igen, ennyire egyszerű a válasz arra a kérdésre, hogy ki a „felebarátunk” és ki nem. Igaz, ennek felismerésével búcsút kell mondanunk számos illúziónknak. Az illúziók halálát meg kell gyászolnunk. Fájdalmas felismerések ezek, ráadásul tömegével jönnek manapság.
Lehet, hogy ez maga az „új idők” kezdete. A „dimenzióváltás”, a világ átalakulása. Amikor nem a születés, nem a „köntös” számít, hanem a tettek, és a felvállalt felelősség. Akármilyen házba is tett le a gólya, akármilyen csoport tagja vagy, akármilyen köntöst viselsz, a kérdés az, segítesz-e (lehetőségeid és képességeid szerint), vagy „semmi közöd hozzá”? Más mérce ez, mint amit évezredek óta megszoktunk… de szerintem érdemes „átszokni” rá. Hitelesebb, pontosabb, megbízhatóbb. És erre a világnak igen nagy szüksége van már.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
