Megéri az érzelmi terror? A megalázottak (h)arca. Egy film, ami elrettentve motivál. Whiplash

Vannak olyan filmek, hogy nézed és közben nem tudod, de onnantól kezdve életed végéig képes leszel lejátszani magadban bármelyik jelenetét, akár elejétől a végéig az egész filmet, habár csak egyetlen egyszer láttad. Talán nem is biztos, hogy annyira tetszett, de hatott.

Vannak olyan filmek, amelyeket pedig újjászületés nézni, egy ajtót jelentenek egy új világra, és többször megnézi őket az ember, habár második-harmadik alkalommal már nem lehet átérezni ugyanazt az érzést. A jelenetek azonban felbukkannak egész életedben.

És persze van olyan film is, amelyiket az ember nézi, nagyon lelkes közben, nagyon jól érzi magát, rögtön utána posztolja is a Facebookon, hogy ez milyen jó film, nézze meg mindenki, aztán teljesen kimegy a fejéből örökre.

Talán az első kategóriába tartozik a Whiplash, ugyanis nagyon hatásvadász, közben folyamatosan húztuk a szánkat, hogy ez azért már túlzás, nem reális, hiteltelen: habár a rendező-forgatókönyvíró a saját kamaszkori élményeiből indult ki.

Egy nagyon ambivalens, önmegsemmisítő tanár-diák kapcsolatot mutat be, amelyben két tehetséges és megszállott dzsesszzenész karaktere feszül egymásnak. A whiplash ostorcsapást jelent, ezenkívül egy dzsessz sztenderd neve, illetve egy olyan orvosi kifejezés is, ami a nyakcsigolyák elmozdulással járó sérülésére utal – mindegyik jelentés szimbolikus a filmben. A vége is kiszámítható volt, de utána mégis úgy éreztük, leülünk dolgozni, hiába van éjfél: erős motivációt vált ki arra, hogy kihozz minél többet abból, amiben jó vagy, bármi is legyen az.

De nem a tanár, hanem a diák akaratereje váltja ki ezt az érzést – egyébként a film is úgy került a látóterünkbe, hogy egy igazi, jó tanár ismerősünk mesélte, le szokta játszani a tizedikeseknek, mert nagyon jó vitaindító, az örök igazságokat megkérdőjelezhetővé teszi, és motivál.

A filmről eszébe juthat az embernek a gyerekkorából egy-két üvöltözős tanár, akitől rettenetesen érezte magát mindenki, tökéletesen visszaadja ezeket a jeleneteket, az érzelmi hullámvasutat, a megfelelni akarást, a megalázottak arcát; bizonyos szófordulatok, manipulatív kifejezések szinte szó szerint visszaköszönnek. Eszünkbe juthatnak a #metoo mozgalom sodrásában előtérbe került, érzelmi terrort alkalmazó rendezők, akik szeretik megríkatni és bántani a színészeket, mert akkor jobban teljesítenek, és ez így rendben is van szerintük.

A tanár karaktere egyértelműen torzult személyiség, de a diáké is – nincsenek szociális kapcsolatai vagy leépíti őket, csak a dobolás tölti ki az életét.

A film mégis sokáig bizonytalanná teszi annak megítélését, hogy ez most jó-e vagy sem, védhető-e, öncélú-e, és végül: lehet-e, kell-e az emberekből ilyen módon kihozni a legtöbbet.

Egyébként nagyon tömör és lényegre törő történet, nincs benne egy felesleges jelenet sem, csak azt látjuk, ami szorosan a témához tartozik, mindezt vadul felpörgetve. Éppen ezért válik nyilvánvalóan hatásvadásszá, ám lelepleződése ellenére a hatás valódi lesz, új asszociációkat és tartalmakat kapcsol a kitartás, az önmegvalósítás és az érdekérvényesítés fogalmához.

A dráma három Oscart is nyert, az egyiket tanárt játszó J.K. Simmon kapta – a diákot a szintén tehetséges Miles Teller alakítja. A rendező, Damian Chazelle, később a Kaliforniai álom című filmjéért részesült Oscarban, ő írta a Whiplash forgatókönyvét: eleinte dühében és elkeseredettségében, olyan élményeiről, amikor dzsesszdobosként egy tanára egyszerre inspirálta és tartotta félelemben. Azt nyilatkozta: jobb dobos lett, de ma is rémálmokkal küszködik.

Felerősítette mind a tanár, mind a diák karakterét,

a film azt feszegeti, hol van az a határ, amit már nem lehet átlépni és hol van az a pont, amikor már nem éri meg.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

5 × öt =

hirdetés