Mélységek és magasságok. A szülői lét hullámvasútja
Egyik legjellemzőbb transzgenerációs örökségünk, hogy sokszor attól tartva éljük az életünket, hogy valaki folyton árgus szemmel vizslat bennünket és azonnal lecsap méltatlankodva, ha valami nem helyénvalót vél felfedezni a tetteinkben. Mindannyiunkkal előfordult már, hogy olyan elvárásoknak akartunk megfelelni, amelyeket nem mi állítottunk fel magunk elé. Kik állították fel? És miért elénk? A szüleink? A társadalom? A kultúránk? A hitvallásunk? Ha nem tudunk azonosulni egy elvárással, és csak fojtogató szorongást érzünk, amikor szembekerülünk vele, akkor érdemes picit elcsendesedni és befelé figyelni, hogy megkapjuk a választ, hogy vajon benső énünk miért riaszt minket ezzel a mardosó érzéssel. Lehet, hogy én igazából nem is várom el ezt magamtól? Vagy inkább nem ezt várom el magamtól?
Amikor az ember egy különleges helyzetbe kerülve kicsit elszakad a külvilágtól és egy adott helyzetben próbál teljesíteni, felerősödnek ezek a külső elvárások. Szülők számára különösen jó példa erre a gyermekágyi időszak, főleg ha az első pici érkezik a családba. Milyen érdekes, hogy a várva várt baba érkezeset követően körülöttünk hirtelen mindenki gyermekgondozási szakemberré válik, és meggyőződéssel mondják az újdonsült anyukának, hogy mit, mikor és hogyan kellene tennie. Ezek a tanácsok hiába jóindulatból származnak, elnyomhatják az anyai ösztönöket, vagy ha az anya érzi is, hogy mire van szüksége a babájának, nem teszi meg, mert jobban fel attól, hogy Mancika néninek mégis igaza lesz, és már az elején elrontja ezt a szegény gyereket. Sajnos sok anyuka szenved csendben, hiszen ilyenkor önnön anyaságában is megkérdőjelezik, ráadásul szembesül vele, hogy nem képes kiállni saját magáért és nemet mondani a kéretlen tanácsokra. Mert bizony nagy szükség van a felmenőink tapasztalataiból megosztott tanácsokra – ha kérik.
A szülővé válás egy folyamat, aminek a kezdeti botladozás is a része. Nem dönthetünk anyuka és apuka helyett legyen szó szoptatásról, altatásról, hordozásról, mesenézésről, játékokról, bölcsikezdésről, csokievesről. Tehát sem a baba gondozásáról, sem a neveléséről nem mi döntünk. A szülők döntenek. Mindenki más viszont ott lehet a közelben (és legyen is) és segíthet, tanácsolhat, javasolhat – ha kérik. Akármennyi kisgyermek is van a családban a szülöknek – főként a gyerekekkel otthon lévő anyukáknak mindig jól jön a segítség. Viszont mindenkinek másfajta támogatásra van szüksége.
Van, aki elmenne otthonról egy baráti kávézásra, van, aki aludna egy nagyot, amíg más sétál egyet a picivel, van, akit egy nyugodt fürdő is feldob, van, akinek elég egy szusszanásnyi szünet, és van, akinek kell egy-két nap, hogy visszataláljon ahhoz az anyai énjéhez, aki lenni szeretne a gyereke számára. Mindannyian mások vagyunk, ezért nem ítélheti meg senki helyettünk, hogy a gyereknevelés folyamatos sodrásában mivel és hogy tudunk kiegyensúlyozottak maradni.
A gyerekeinknek olyan anyára es apára van szükségük, akik rendben vannak önmagukkal és a világgal, a gyerekeik a legfontosabbak az életükben, de nem bennük akarnak élni, közben nem vesznek el ebben a szerepben, hiszen nemcsak anyák és apák vagyunk, hanem nők és férfiak, szüleink gyerekei vagyunk, dolgozó emberek, van hivatásunk, hitvallásunk, barátaink, hobbink, és talán meg közel sem ér ezzel véget a sor. Nem tehetjük meg a gyerekeinkkel, hogy lemondunk minden olyan, számunkra fontos dologról, ami azzá tesz minket, akik valójában vagyunk. Hiszen, ha lemondunk minderről, akkor hogyan lehetnénk hiteles szülök? Milyen példa, milyen üzenet lenne ez a gyerekeink számára? Hogy érted éltem, fiam, és közben elszaladt mellettem az élet és kihagytam a szembejövő lehetőségeket? Ki leszek én akkor, amikor a kislányom felnőtt nőkent elköszön tőlem és elindul a saját útján?
Azt szokták mondani, hogy a gyermekvállalás rengeteg lemondással jár. Ez vitathatatlan. De mi lenne, ha ezt a negatív hangvételű magyaros mentalitást átkereteznénk picit? A gyermekvállalás rengeteg változással jár. Ugye mennyivel más színt kapott ez a mondat? Nem azt sugallja, hogy ezzel vége valaminek, hanem hogy jön valami új, valami bizsergetően ismeretlen, valami izgalmas.
Igen, egy gyermek érkezése sokmindent megváltoztat. Más dolgok lesznek fontosak, máshogy fogunk priorizálni és el fogunk hagyni olyan szokásokat, amelyek korábban szorosan az életünk részei voltak. Ellenben más, új szokásokat fogunk felvenni, így nem lemondásról, csupán átszervezésről beszélünk. Ez a változások természetes velejárói és nemcsak akkor történnek meg velünk, ha babánk születik. Gondoljuk csak arra, hogyan változtak meg a mindennapjaink – vagy akár mi magunk is – egy munkahelyváltás után, egy képzés elvégzése közben, egy új mozgásforma elsajátításakor, egy szerelembe esés (vagy épp szakítás) alkalmával.
Ha egy lélek két igazán felnőtt, egymást igazán szerető és tisztelő emberhez érkezik, akkor ez a változás egy élménydús hullámvasutazás kezdetét jelenti, ahol az elején izgatottak vagyunk, aztán picit sikítunk, rázkódunk, olykor csak kapkodjuk a fejünket, majd talán eljön az a pont is, amikor ki akarunk szállni, de később ismét kellemessé válik a zötykölődés, és miután rádöbbentünk, hogy mindeközben végig itt ült a mosoly az arcunkon, rohanunk sorba állni egy újabb körre.
Gyerekeink okkal választottak minket szüleiknek, rengeteget tanítani valót hozva magukkal. Viszont csak a vendégeink ennek az életnek nevezett hosszú út egy szédületes szakaszán. Résen kell hát lennünk, ha ezt az időt valóban együtt akarjuk tölteni velük, mert – ahogyan elengedjük a kezüket az első pár bizonytalan lépés után, úgy egy szempillantással később már ők fogják elengedni a mi kezünket és élni a saját életüket.
pszichológus
Hiszem, hogy abban a pillanatban, amikor megfogalmazódik bennünk a gyermek gondolata, szülőkké válunk. Azonban a fogantatástól a kisgyermekkorig tartó út során érünk igazán anyává és apává mely szerepünket életünk végéig finomhangoljuk. Gyermeket nevelni nem egyszerű feladat, és egyikünk sem tökéletes anya vagy apa. Amikor megtorpanunk, jól jöhet egy szakértő útitárs, akivel belekezdhetünk egy belső munkába, kezünkbe kapva egy mankót, amely emlékeztet arra, hogy pontosan elég, ha ELÉG JÓ apa és anya vagyunk, és ha elhisszük, hogy minden nap lehetőségünk van változtatni és olyan szülővé válni, akire a gyermekünknek szüksége van.
