Menekülőút a közoktatásból? A nyolc- és hatosztályos gimnáziumokról beszélgettünk Gyarmathy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológussal
A jobb képességű vagy szorgalmas tanulók szülei számára szinte természetes döntés, hogy nyolc- vagy hatosztályos gimnáziumba terelgetik a gyerekeiket. Nem ritka, hogy a különböző iskolai nehézségek „felszámolásához” is jó menekülőútnak tűnhet a 6 vagy 8 osztályos gimnázium. Van, hogy egyszerűen csak ambíciózusak a szülők, de az is gyakori érv, hogy a gyerek negyedikesként vagy hatodikasként letudhatja a középiskolai felvételit, és bejut valamelyik (lehetőleg jónevű) vágyott gimnáziumba. Bármi is áll a háttérben, érdemes alaposan végiggondolni szülőként, hogy jó döntés-e kiemelni a gyereket az általános iskolából.
Gyarmathy Évával, klinikai és nevelés lélektani szakpszichológussal beszélgettünk, aki kutató, egyetemi tanár és több civil segítő szervezet alapítója. Legutóbb az Atipikus Fejlődés Módszertani Központot hozta létre.
– Miért olyan népszerűek a nyolc- és hatosztályos gimnáziumok?
– Mert mindenki a legjobbat szeretné a gyerekének és sok probléma van a közoktatással. Azt gondolják a szülők, hogy a nagyobb teljesítményelváráshoz talán jobb tanárok társulnak, motiváltabb közeg, hasonló gyerekek. Nem örülök ennek, mert azt mutatja, rossz a közoktatás. Olyanról is tudok, aki egyáltalán nem ért egyet a nyolc- vagy hatosztályos rendszerrel, de olyan rossz a hangulata egy adott iskolának, hogy kénytelen elvinni onnan a gyereket. A legjobb az lenne, ha normális oktatás lenne mindenhol. Ugyanakkor önmagában véve úgy gondolom, nincs baj a hatosztályos iskolával, szerintem kétszer hatosztályon keresztül kellene eljutni az érettségiig, csak nem a rossz közoktatásból kimenekítő szelekció mentén.
– Miért lenne jó a kétszer hatosztályos rendszer?
– Így működött régen az elemi is, amikor egy tanító kísérte végig a gyerekeket tizenkét éves korig, ugyanis akkor van egy életkori váltás, nem tízévesen. Egyébként ma is hatodikig képezik a tanítókat. Az első hat osztály lényegében véve a tanulásra való felkészítés ideje lehetne, az alapképességek fejlesztése. Tizenkét éves kortól tud már a gyerek önállóban dönteni a tanulását tekintve is, elindulhat egy fakultáció keretében egy szakma irányába. Ebben a második hatosztályban már kipróbálhatnának mindenfélét, elmélyedhetnének azokon a területeken, amelyek érdeklik őket. Nyilván fontos az alapműveltség, egy törzsanyag, de nem szükséges mindent annyira részleteiben tudniuk, mint ahogy azt ma tanítják nekik. Ezzel a 21. század kihívásait is jobban tudnánk kezelni. Elsősorban gondolkodásmódot kellene átadni. Annyi ismeretet, amennyi most már a világon van, úgysem lehet bevinni. Legyen egy keresztmetszeti átlátása a gyermeknek mindenből, tudja elhelyezni nagyjából a történéseket egy rendszerben, tudjon tájékozódni a világban, információkat szerezni, kommunikálni és egyáltalán felmérni, minek van értelme és minek nincs. Problémákat kellene megoldani, megközelítéseket megismerni. A kiválasztott tantárgyak részleteiben pedig elmerülhet. Az sem baj, ha közben kitanul egy olyan szakmát is a gyakorlatban, amit aztán nem választ.
– Ha a hat elemit tartja jónak az életkori váltás miatt, akkor az alsó és felső tagozat közti váltás korai? Miért?
– Igazából még kisgyerekeket tesznek ki annak, hogy több tanárral legyen dolguk, akik nem ismerik őket, nem kötődnek hozzájuk, nem ügyelnek az érzéseikre, nem gyerekként kezelik őket. Maga a felső tagozat is értelmetlen, hiszen az egész tananyagot újra veszik középiskolában, nyugodtan ki lehetne hagyni az egészet, és hat plusz hatban végezni el a 12 évet.
– A hatosztályosok tanterve egyébként megfelelő? Mintha csak széthúznák a négyosztályos tantervet hatéves időtartamra.
– Ez így van, nem ilyennek kellene lennie. A nyolcosztályos tanterv sokkal jobban kiépített, viszont túl korai ötödikesként gimnáziumba lépni.
– Az életkori váltás okán ugyanakkor mégis jó döntés hatosztályosba küldeni a gyerekeket?
– Jó lenne, de a mostani funkciója az, hogy kimenti a gyerekeket a közoktatásból. Tehát szegregáció alakul ki, ami lavinát indít el. Ha elviszik azokat a gyerekeket, akik okosabbak, akkor elviszik azokat is, akik nem biztos, hogy erősebb iskolába valók, csak félnek otthagyni őket „resztlinek”. Ráadásul nem minden kisgimnázium olyan jó. A maradékkal pedig szenvednek az eleve rosszul működő általános iskolák, ezek a gyerekek nem látnak maguk előtt jó példát, miközben szükségük volna rá.
– Viszont az ott maradt gyerekek közül a jobbak önbizalmának jót tehet ez az állapot, sokszor szárnyalni kezdenek. A megfelelő életkorban megalapozott magabiztosság pedig egy életre hasznos lehet…
– Igen, és az elitoktatással szemben ez egy nagy ellenérv. A kisgimnáziumokban összeválogatják a tehetséges gyerekeket, akik nap mint nap azt tapasztalják, hogy mindenki okos, miközben küzdenek a feladatokkal, túl vannak terhelve. Mindez részben motiválatlanná teheti őket, illetve elveszi az önbizalmukat. Egy ilyen döntést ezért érdemes alaposan megfontolni, mert minden gyerek más. Van, akit éppen a versenyhelyzet motivál, másokat pedig a sok sikerélmény és a sok pozitív visszajelzés. Valóban, az önértékelés itt könnyen félrecsúszhat. Ez az időszak valóban egy váltás, hatodikos-hetedikes korban kezdik el a gyerekek beárazni magukat. Nem biztos, hogy kialakulatlan önértékeléssel előrevívő válogatott csapatba kerülni, sok szempontból később érdemes ezt meglépni. Másoknak viszont eleve helyén van az önértékelésük, nem is árt nekik a mélyvíz.
– A szegregáció viszont jó lehet olyan szempontból, hogy a gyerekek magukhoz hasonló gyerekekkel vannak együtt? Talán a konfliktus is kevesebb.
– Épp ez a baj, túl védett helyzetbe kerülnek a válogatott gyerekek, egy burokban nőnek fel, és amikor kikerülnek onnan, szó szerint kulturális sokkot élnek meg, fogalmuk sincs a világról. A konfliktus pedig nem kevesebb, csak más. Én azt gondolom, hogy az óvodától kezdve mindenféle gyerekkel találkoznia kéne a gyerekeknek, mert ez lesz a rugalmas alkalmazkodásuk alapja.
– Hogyan hozzuk meg ezt a nehéznek tűnő döntést?
– A legjobb, ha megkérdezzük a gyereket, mit szeretne.
– Tudnak ebben a korban releváns döntést hozni?
– Ez akkor fontos, ha a szülő bizonytalan. Ha biztos magában, nem muszáj megkérdezni. De ha részt vehet a döntésben, a gyerek jobban elköteleződik és kitartóbb lesz abban, amit választott. Nyilván át kell vele beszélni az előnyöket, hátrányokat. Ugyanakkor figyelni kell arra is, hogy a döntésért ne neki kelljen felelősséget vállalnia.
– Tudna a döntéshez irányvonalakat adni?
– Nem lehet, mert nagyon különbözőek a gyerekek. Vegyünk például három gyereket, akik mindegyike ötös tanuló! Az egyikük félkézzel veszi, a másik megküzd érte, a harmadiknak könnyen megy, de igazából nem szereti a túl sok munkát, szeretné, ha békén hagynák. Tehát az nem jó tanács, hogy az ötös tanulókat vihetjük hatosztályosba. A gyerekek nem hülyék, meg lehet ezt velük beszélni. Az sem baj, ha valaki a könnyebb utat választja, mert akkor van ideje megerősödni, és valószínűleg tényleg szenvedett volna a nehezebb úton. Adott esetben lesz ideje a hobbijával vagy sporttal foglalkozni, társas életet élni, és ez mind nem baj. Az sem mindegy persze, kikkel van együtt, azok milyen hatással vannak rá, sok pro és kontra érv van.
Nyitókép: Tima Miroshnichenko/Pexels
Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő
Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.
