„Sosem kerül pénzedbe, amiért igazán érdemes élni.” Mennyit ér a jövőd?

Mennyit ér a jövőnk? Szokatlan kérdés, mely valójában azt hivatott firtatni, a jövőnk melyik részébe kívánunk befektetni?

Egy huszonéves pályakezdő fiatal – kapunyitási pánikja közepette – meglehetősen sok nehéz dilemmával szembesül. Végzettségétől függetlenül saját szakmaterületén általában jóval kevesebbet keres, mint ugyanott dolgozó senior társa. Mindez evidencia, de az ebből fakadó frusztráció, attól még felbukkan lelki-érzelmi működésében. Tudja és sejti, 5-10 év múlva ott tarthatna ő is, ahol idősebb kollégái, de csalódottságát sokszor mégis nehezen leplezi; neki most kellene. Az oda vezető út elvégre rögös. Az ehhez szükséges türelem pedig sok Z-generációs fiatalnál (1995 után születettek) meglehetősen csekély és erőtlen. Ma már nehezen tudunk, tudnak késleltetni. Az információs társadalom fogyasztóipari szemlélete elhozta nekünk az azonnali kielégülések világát, de mindez bizonyos életterületeken továbbra sem működhet. Karrierünk építése és önmagunk felvértezése tipikusan nem tartoznak a gyorsan sikert kecsegtető szférák közé.
Ráadásul ezzel párhuzamosan az albérlet- és lakásárak az egekben, így a teljes kétségbeesés nem egy embernél uralkodott már el, ha a jövőjére gondolt. A matériára való spórolás szükségszerűsége ésszerű, racionális döntésnek tűnik, de emellett valami tovább nehezíti a döntést: és mi lesz önmagával?

Az elmúlt pár év többször megmutatta már, hogy Hérakleitosznak mégsem volt igaza, mert igenis bele lehet lépni kétszer ugyanabba a folyóba. Akár párkapcsolati kálváriákról, akár munkaerő-piaci krízisekről, akár anyákkal és apákkal való konfliktusos viszonyokról van szó, mintha nem lenne kiút az ördögi mókuskerékből. Tudja, érzi, megint meg fog történni, ha nem vigyáz.

Az önmagának feltett kérdésre azonban nincs újabb és főleg jobb válasz, mert ehhez már egy szakemberre lenne szüksége. Az talán kiút lenne. Egy lökés, egy jó mondat ereje, egy visszajelzés reménye, amit talán kaphatna egy professzionális segítő szakembertől. Igen ám, de ez sincs ingyen. Sőt, ha elfogadjuk, hogy nem lehet három napos tréningekkel, hétvégi workshopokkal megváltoztatni a pszichés működésünket, akkor egyértelműen kirajzolódik: belső változásunk több év, rengeteg energia, fájdalom és nem utolsó sorban temérdek pénzügyi költséggel jár.

A dilemma tehát a következő: nyissak egy lakástakarékpénztári megtakarítást (továbbiakban LTP), hogy 4-6-10 év múlva talán legyen egy saját ingatlanom, amire mindig is vágytam, vagy menjek el pszichoterápiára? A kérdésre nincs egzakt válasz. Nincs megoldókulcs, ami megmutatja: az A, vagy a B a helyes. Ez már az egyén, a felnőtt felelőssége.

Ha ki akarjuk használni a maximális állami támogatást egy LTP-n belül, akkor havi 20 000 forintot kell kötelezően félretennünk. Ebből természetesen még nem lesz lakás, de hosszabb távon egy jelentős önrész, vagy törzstőke lehet a vágyott lakásvásárláshoz.

A rövid, de nagyon tömör gondolatkísérlet itt sűrűsödik egy pontba: mi lenne, ha ezt a húszezer forintot nem lakásra tennénk félre, hanem önmagunkba fektetnénk? Önköltséges úton ebből még nem jön ki egy pszichoterápia, az havi szinten ennek többszöröse is lehet, de ettől függetlenül az alapkérdés helytálló: melyik ér többet 4-6-10 éves viszonylatban, egy LTP vagy egy terápia?

Sokan arról feledkeznek meg, hogy a belső pszichés változás általában nem egy lineáris függvénnyel írható le. Ennél bonyolultabb a kép. Legalább annyira bonyolult, mint annak a megjóslása, hogyan változik majd az ingatlanpiac ilyen sok év távlatából. A válasz szürke és egyszerű: nem tudhatjuk. Sejtések, vélekedések, elemzések persze akadnak bőven, de tényleges tudás kevésbé. Emiatt ésszerű a dilemmát továbbgondolni.

Ha elindulok a saját belső változási utamon és elmegyek pszichoterápiára (vagy egy kicsit könnyedebb ösvényt választva, célzottan egy-egy témát körüljárva egy tanácsadóval, mentálhigiénés szakértővel beszélgetek), az évek alatt változhatok-e annyira, hogy valójában a befektetett idő, energia és pénz a többszörösét hozza vissza, mintha egy egyszerű LTP-számlára utaltam volna havonta ugyanazt az összeget? Ez a kulcs.

Végezetül az úgynevezett töréspont meghatározása a legszükségszerűbb. A saját szakmámban, pozíciómban, ha leszámoltam a belső frusztrációkkal, gátló lelki működéseimmel, önsorsrontó, tudattalan cselekedeteimmel, vagyis megismerve saját (igazi, valós) pszichés működésemet jobban képes vagyok kezelni a főnökömet, kollégáimat, anyósomat, apámat, anyámat (stb.), megkaphatok-e olyan szakmai felkérést ezek után, ami már olyan anyagi szintet jelent, mely „haszon” semmilyen LTP-vel sem lett volna elérhető?

Olykor igen a válasz, máskor nem, de a lényeg, hogy merjünk gondolkodni és lapozzuk fel Szerb Antalt:

„Sosem kerül pénzedbe, amiért igazán érdemes élni.”

Limpár Imre

Tanácsadó szakpszichológus

Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.