Mit tehetsz, ha nehéz eset vagy?

Vannak a problémáink. Azok mélyére ásva találunk régebbi, súlyosabb problémákat, majd egyre jobban haladva a megoldás-keresésben, egyre komolyabb, drámaibb dolgokat tárunk fel magunkban, vagy segít ebben terapeutánk, sokat bíró barátunk. S eljutunk oda, hogy felismerjük, valami nagyon erős program működik bennünk, sajnos, hibásan, valamilyen korai sérülésünk miatt.

Mit lehet ilyenkor tenni? Vannak, akik azt állítják, nincs könnyű és nehéz eset, csak akarni kell, lám, más is meg tudta oldani hipp-hopp. Bevallom, falra mászom ettől a megközelítéstől.

Ami egyikünknek nem nagy ügy, az a másikunk számára szinte leküzdhetetlen nehézséget jelent. Nem nagy ügy egy olyan „rossz szokás” ellen fellépni, amit nem túl korán és nem túl mélyre programoztak belénk, könnyen találhatunk „ellen-mintát”, mondhatni le van kottázva, hogy mit tegyünk. Ámde

mi a helyzet akkor, ha valami nagyon korai, akár születésünk előtti programot találunk? Magzatként, csecsemőként, kisgyerekként védtelenek voltunk, könnyen formálhattak, és nem volt kritikai érzékünk, hogy egy-egy káros programra helyből nemet mondjunk. Elfogadtuk az életet, és mindent, ami vele járt. Az ilyen programok mélyen belénk égtek.

Az egyik legkeményebb programparancsot úgy nevezik: tabu. Igaz, koronként és kultúránként változik, de amit az ember a tabu szintjén kap, azt egyszerűen nem kérdőjelezi meg. A tabu keretezi be emberlétünket. (Ezért is a legdurvább verbális támadás egy tabu áthágásával vádolni egy másik embert. A legnépszerűbb a szülővel való szexuális kapcsolat tabuja – ismert a jelző és a felhívás, amit az urak egymás irányába ebben a témában mondani szoktak…)

Azoknak a programoknak az ereje, amelyekkel néha szembe kell néznünk, a tabu erejével vetekszik. Aki egy ilyen erős program átírására azt mondja, hogy „ó, csak döntsd el, hogy eztán másképp csinálod, és csináld”, az jó esetben nem tudja, miről beszél. Rossz esetben tudatosan árt egy ilyen használhatatlan „buzdítással”. Ugyanis amikor (nem „ha”, hanem „amikor”!) nem sikerül „csak úgy” változtatnunk, még pluszban magunkat fogjuk ostorozni, hogy lám, ezt sem sikerült megtenni! Pedig mondták, hogy sima ügy!

Mindazonáltal most nem az „Óda a tehetetlenséghez” című történethez akarok eljutni. Természetesen lehet arra a következtetésre is jutni, hogy nekem ez nem megy, én ehhez kicsi vagyok, gyenge és eszköztelen. Hátra lehet dőlni, és elfogadni, hogy az élet egyes felületein folyamatosan pórul fogok járni, mert erősebb nálam a régi program.
Én azt mondom: komolyan kell venni a helyzet súlyát, a program erejét.

Olyan, ez, mint felmérni az ellenséget. Nem csúzlival lövünk verébre, hanem egy grizzly áll velünk szemben, tehát medveölő puska kell. Tehát meg kell ismerni a helyzet súlyosságát, és annak megfelelően kell megválasztani a fegyvernemet és a harcmodort.

Ha úgy érezzük, nincs elég eszköz a kezünkben, segítséget kell kérni – és itt szem előtt tartani, hogy csak az segíthet, aki tud segíteni. Olyan embert keressünk, aki jól csinálja azt, ami nekünk nehéz. Vagy azért, mert ő már végigküzdötte magában a program elleni fellépést, vagy azért, mert neki sosem volt ilyen gondja. Ez utóbbi esetben nem feltétlenül úgy segít, hogy elmondja, mit tegyünk, hiszen honnan is tudhatná? Viszont példát mutat a viselkedésével: lám, lehet „úgy” is csinálni, és nem szakad rá az ég. Ez pedig biztató jel!

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

8 − 6 =

hirdetés