Az első nyaralás mozaikcsaládban

A nyár a mozaikcsaládok időszaka is: a gyerekek egy része általában elvált szülőknél is él (ritka eset az, hogy mindenki kizárólag az új család része), így évközben össze-vissza van minden, egyébként is rohannak a hétköznapok meg a hétvégék is, hiszen húszan húszfelé járnak iskolába, óvodába, különórákra és edzésekre: a legbiztosabban ünnepkor és nyaraláskor van mindenki egyben és koncentrál elvileg egymásra – ami persze sok negatívumot is hozhat.

Eleinte féltünk egy kicsit a mozaikcsaládtól,a statisztikák elég rosszak (a kétharmaduk esik szét), de az eddigi tapasztalataink nagyon pozitívnak bizonyultak, habár ez még egy folyamat eleje. Egy ilyen formáció nagyon nagy tud lenni – nem ritka a kettő plusz kettő vagy három plusz egy gyerek -, tehát a nyaraláshoz esetleg kisbusz kell (érdemes előre foglalni, mert ilyenkor alig van bérelhető jármű). Ami jó hír, hogy ennyi gyerekkel bármilyen tevékenység megtelik élettel és nevetéssel, egy sima barkochba is ezer vicces helyzetre ad lehetőséget, főleg, ha a legkisebb 4 és fél, a legnagyobb meg tizennégy éves, a szülők pedig a poén irányába terelik a helyzeteket. A gyerekek érzéseit lehet irányítani valamennyire, ha mi is humorral fogunk fel valamit és nem haraggal, ők is így fognak reagálni. Ha bennünk feszültség van, ők is másként értékelnek bizonyos szituációkat és egymáson vezetik le.

Humorra pedig sokszor van szükség, hiszen ennyi gyerek közt mindig akad, aki éppen éhes, szomjas, álmos (nem hagytok aludni), pisilnie kell, nem jó semmilyen kaja, hosszú az út. Amikor bedugul az autópálya és ötödszörre kérdezi meg valaki, hogy mikor érünk már oda, és ha odaérünk, fürdünk-e a tengerben, akkor a következő receptünk van a sofőr számára: 1. röhögje el magát, 2. kérdezze meg ő is, hogy mikor érünk már oda, és ha odaérünk, fürdünk-e a tengerben, 3. egy perc múlva kérdezze meg újra, aztán megint. Még a legkisebbek is értik ebben a humort.
Számítani kell arra, hogy egy új családi megindul a pozícióharc: főként, ha van két, egykorú kisebb gyerek, ők valószínűleg a megismerkedésük pillanatától belefognak a testvérharcba. Szülőként ezen leginkább nevetni érdemes, mert olyan abszurd dolgokon lehet vitatkozni, mint az, hogy kié a tenger, ki érezte magát jobban a tavalyi nyaraláson, amikor még nem ismerték egymást (én éreztem magam jobban, nem én éreztem magam jobban. Nekünk nagyon jó szállásunk volt. Nekünk jobb volt. Jó. Nekem előbb van a születésnapom. Anyaaaaaaa! Neki előbb van a születésnapja!)

Ha valaki a semmiből benyögi az a fontos információt, miszerint a Balatonban nincs bogár, akkor a másik szerint egyértelmű, hogy van bogár a Balatonban, ezt a hülye is tudja. Ha az egyiknek azt mondod (mielőtt bárki felháborodna, ez hatékony, de be nem váltott fenyegetés), hogy ha nem fejezed be, kapsz két pofont, akkor a másik a pillanatnyi csöndbe hidegvérrel becsúsztatja: vagy hármat.

Ha dönteni lehet egy programról, mindkettő mást akar csinálni, de ha mégis ugyanazt, akkor az egyik biztos felrója a másiknak, hogy utánozza. Ennek a helyzetnek a csúcspontja, amikor a kanapé két végében, két külön mobilon hallgatnak zenét: ugyanazt a számot. Nehogy már közös mobilról kelljen hallgatni, és ez még mindig jobb, mint az, amikor nem hallják egymástól a saját meséjüket/zenéjüket, de egyikük sem akar a másik szobába menni, csak egyre hangosabbra állítják. Ebbe a hatalmi harcba szülőként belemenni nem szabad, egyébként nem is érdemes, mert igazságot tenni lehetetlen. Ezen nevetni kell, oldani a feszültséget, és lehetőség szerint biztosítani azonos méretű fagyit, csokit, szörpös kulacsot, gyümölcsöt és pattogatott kukoricát, mindig két külön tálkában, és szükség esetén azonos időpontú születésnapot, azonos testmagasságot, hajszínt, kártyázásban és számolásban való jártasságot, két tengert, két medencét. Ha ez nem sikerül, és a nevetés sem segít, akkor szimplán túl kell élni a hisztivihart.

Másrészről természetesen számtalan alkalommal rátalálnak egy közös szerepjátékra, ami egyszer csak kialakul, irányíthatatlanul, magától, és akkor a békés célú ordítozás, bútortologatás, kuplerájcsinálás és előre látható kifáradás (de jól fognak aludni) közepette a szülőknek le lehet ülni végre borozni nyugodtan, tojva a szomszédok idegeire. Rengeteg szeretet tud termelődni a mozaikcsaládban, ha az ember adja, vissza fogja kapni: nem lesz a másik gyerek édes szülője, de pótszülője igen, hiszen mesélni, öltöztetni, ételt adni, kézenfogni, sebre puszit adni, elálmosodva cipelni akkor is kell, és ezért lehet kapni pótszeretet, néha meg igazit (az éjszaka felsíró gyerek kapaszkodásában nem te vagy benne, akármilyen jólesik, de másnap te lehetsz benne egy őszinte ölelésében).

Érzelmek őskáosza van itt, tipikus helyzet, amikor a másik gyerek éppen megszeretget és erre a tiéd elszomorodik, az sem tudod, melyiket öleld jobban és hogyan. Jó azt hangsúlyozni, hogy mindenkit nagyon szeretnek a szülők, és igen, én a te anyukád vagyok én meg a te apukád, nem vehet el senki, igen, neki van saját anyukája, apukája, de ettől még szerethetjük egymást.

Fokozza ezt a helyzetet, ha az egyik gyerek egykeként egyedülálló szülővel élt korábban, neki egyszerre lesz rendkívül pozitív és negatív, hogy az ágyát, a csokiját, az idejét, a pattogatott kukoricáját, a játékát, az édesanyját és az újdonsült apapótlékát is meg kell osztania. Ennek a helyzetnek nyilván sok előnye és hátránya van az ő szempontjából, ilyenkor a türelem az egyetlen erény vele szemben, a félelmeket el kell oszlatni, és sok-sok szeretet adni, továbbá bízni abban, hogy ez többektől jövő többletszeretet felülemelkedik az elszenvedett pozícióvesztésen.

Sok elmélet van erről, de mi abban hiszünk, hogy van a gyereknek anyja, apja, aki neveli, lehetőleg nem állunk be a sorba még mi is ilyen igényekkel, ez még pluszban tudna csavarni egyet ezen az érzelmi viharzáson. De ez inkább csak azonos nevelési elvek esetén működik: azt nem lehet, hogy az egyik gyereknek megengedünk valamit, mert az apukája engedi, a másiknak meg nem, mert az anyukája szigorú, vagy fordítva. Ha pedig a nevelési elvek azonosak, mi inkább egyfajta asszisztensként tekintünk magunkra a másik szülő nevelési helyzetében, legalábbis egyelőre. Ha valami vélemény van, akkor este érdemes megbeszélni egymás közt: jó kimondani azt is, hogy egyetértünk, és azt is, ha valamiben esetleg nem.

Nem érdemes ráerőltetni a gyerekekre semmit, hogy kit és miért kell szeretni. Az úgyis jönni fog magától remélhetőleg. Viszont fel lehet használni – legalábbis szerintünk – azokat a pozitívumokat, amiket már megfogalmaztak: ha például egy gyerek azt mondja egy pillanatban, hogy ez olyan család-érzés, azt át lehet venni és néha felemlegetni.

Egy ilyen nyaralás során már alakul egy közös élménytár, amit lehet használni. Jó, ha van olyan program vagy lehetőség, amikor egy kicsit nincs ott a másik szülő: a saját gyerekkel és a másikéval is. Így a bizonytalanságokat el lehet oszlatni és az új kapcsolatot is építeni. Arról nem beszélve, hogy fontos a miidő is (az énidő után szabadon): ha mindenki elment aludni végre, bármilyen fáradtak is vagyunk, legyünk kettesben a párunkkal (nemcsak a szexre, az egyszerű beszélgetésre is vonatkozik ez a teraszon). Még ha hajnali háromkor is ér véget a nap, több energiát ad, mintha aludtunk volna helyette.

Ami szerintünk egy nagy mozaikcsaládhoz kell – eddigi, kevéske tapasztalatunk alapján -, az a rengeteg humor, lazaság és a gyerekek igényeinek előtérbe helyezése: az érzelmek előbb emlegetett irányítása a gyerekek felé fordítva is igaz, ha a gyerekekre sokáig olyasmi van kényszerítve, amit nem szeretnének, előbb-utóbb a szülőknek is rossz lesz. Ha kicsik és nagyok is vannak, akkor néha muszáj a párnak kétfelé menni, és bármennyire toleránsak a nagyok a kicsikkel, azért ők is gyerekek: ha egyszercsak elsírják magukat, hogy ők is szeretnének valamit nagyon, akkor azt jó figyelembe venni. Az fontos, hogy ilyenkor a pár egyetértsen, mert lehet, hogy ennek érdekében száz kilométer után kell visszafordulni valahonnan, vagy egyéb, logikátlannak tűnő gesztust tenni.

Valószínűleg az sem feltétlen rossz felállás, ha a szülők nagy egyetértésben nem veszik figyelembe annyira a gyerekek kívánságait, de fontos az azonos akarat, mert az ilyen közös döntések erősítik a kapcsolatot.

– FK –

Szépítők Magazin

2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.