Poszttraumatikus növekedés, avagy a világjárvány ajándéka. A jövő a pszichológus és az antropológus szemével

Nagyanyám mindig azt mondta: úrinő nem eszik a villamoson. Persze, amilyen én vagyok, gyakran ettem útközben, amikor már éppen az éhhalál szélén éreztem magam, néha még gyrost is, nemhogy péksüteményt. De most végre úrinő lettem! Ugyanis maszkot kell hordani a közlekedési eszközökön. Amikor összefutunk az ovistársakkal a boltban, azt mutogatják egymásnak a kicsik, kinek milyen menő a maszkja. Hogyan fog hatni a járvány az életünkre a néhol közeli, néhol távolabbi, de folyamatos jelenlétével? Szakembereket kérdeztünk.

– Ez egy krízisállapot – állapítja meg Zana Ágnes antropológus, családterepauta, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének docense. – S mint ilyennek, poszttraumás hatásai vannak. Az emberi reakciókat figyelve szélsőségeket látunk: az egyik véglet a teljes tagadás és hárítás, illetve az indulat. Ezek az emberek reagálnak úgy, hogy nem értik, miért volt szükség a korlátozásokra, nincs is járvány, egy hatalmas átverés az egész. A másik véglet a túlzott aggódás, szorongás, aminek viszont hosszútávú következménye lehet a depresszió, a függőség, stb. Mindkét szélsőség érthető, hiszen a jövővel kapcsolatban teljes a bizonytalanság, és ez nemcsak a járvány további lefolyására vonatkozik, hanem akár arra is, hová, mikorra tervezzük a nyaralást, meddig lesz munkahelyünk, mennyi munkánk lesz, mikor cseréljük le a lakást, vegyünk-e fel hitelt. Nincs képünk a következő egy évről, tehetetlenséget, a kontroll teljes hiányát éljük meg.
Ha pedig mindezt nagyobb kontextusba helyezzük, a szorongás csak fokozódik: az emberi tevékenység miatt egyre szűkül az állatok élettere, nő az ember-vadállat kontaktok lehetősége, ezért terjedt át ránk a vírus. Ez ugyan nem teljesen egyértelmű összefüggés, hiszen korábban is bőven voltak járványok a világtörténelemben, azért mégis logikus következtetésnek tartjuk, a világ eszerint olyan irányba tart, aminek mentén további, új és veszélyes vírusokra számíthatunk. Ez nyilvánvalóan erősíti a globális felmelegedéssel kapcsolatban egyébként is létező félelmeket és szorongást.

Az életünk pedig folyamatosan változik. Meg kellett tanulnunk otthon dolgozni és az iskolai feladatokat otthon elvégezni, a szociális életünket virtuálissá tenni, most pedig az újranyitott világban kell élnünk a láthatatlan ellenséget kerülgetve.

– Én az a típus vagyok, aki állandóan mosolyog, és meglepődtem, hogy az egyetemen, a boltokban, a különböző intézményekben máshogy reagálnak rám az emberek, mint korábban, hiszen ezt nem látják – meséli Zana Ágnes. – Most már állandóan azt fürkészem, a maszk felett ráncokba fut-e a szeme annak, akivel beszélgetek. Az arcmimikánk egy része nem látszik, ehhez alkalmazkodnunk kell annak ellenére, hogy a non-verbális kommunikáció azért elég jelentős kifejezőeszközünk. Van, aki kifejezetten szeret a szavakkal spórolni, amolyan csendesebb típus, például egy mosollyal köszön vissza valakinek, a szája rándításával jelzi, ha valamire nem tudja a választ, stb. Ő a maszkban egy kicsit kényelmetlennek érezheti, hogy az eddigieknél többet kell beszélnie.

– Mint ahogy minden, járvánnyal kapcsolatos változás, ez is másként hat az egyes emberekre, de az egyes nemzetekre is. Elképzelhető, hogy a kínai, japán, koreai emberek esetében kevésbé jelent nehézséget a maszkhasználat olyan értelemben, hogy a mimikát sokkal kevésbé használják látványosan. A kultúrájukban az érzelmek elrejtése a kívánatos, a rezzenéstelen arc jellemző, a fájdalom kimutatása kifejezetten szégyennek számít. Viszont például az arab népek egészen közel hajolnak egymáshoz, amikor beszélgetnek, sőt, egymás arcába is lehellnek, a kommunikáció során a szaglásukat is használják. A sokat emlegetett szociális térhasználat is eltérő. De elképzelhető, hogy mindez egy tanulási folyamatot hoz majd el, sokkal több következtetést fogunk levonni egy fejtartásból. Eddig nem figyeltük meg, de ha valaki elhúzza a száját, az nemcsak az ajkain látszik meg – így az antropológus.

A kapcsolattartási szokásainkat szerinte nem feltétlenül befolyásolta negatív irányba a járvány, inkább átalakította. Sokan beszámoltak róla, hogy a karantén alatt többet beszélgettek az idősebb szüleikkel, rokonaikkal, mint egyébként, mert látogatni nem tudták őket, ezért elkezdték napi szinten tartani velük a kapcsolatot. Mivel megváltoztak a beszélgetés hagyományos keretei, sokszor őszintébbek lettek a beszámolók. Jobb híján – hiszen senkivel nem történt semmi – a családtagok egészen tisztában lettek egymás mindennapi életével, hogy ki, mit evett aznap, hogyan aludt, mikor kelt, milyen ismerőseivel beszélgetett, stb.

– Féltünk attól, hogy elidegenedéshez vezet ez a folyamat, de nem így lett, sok esetben szorosabbá váltak a családi kapcsolatok, elkezdtünk jobban odafigyelni az idősekre. Többen bevásárolnak a szüleiknek, rokonaiknak, így jobban megismerték őket azon keresztül, mit szeretnek, mire van szükségük – vonja le a következtetést Zana Ágnes. – Persze, ez csak az egyik része a történetnek, hiszen például a családon belüli erőszak jelentősen nőtt, másrészről a fizikai érintés, kontaktus is hiányzott az egyedülálló embereknek: a lelki kapcsolat megvolt, de a testi nem. Ezenfelül több embert egzisztenciális hátrányok értek és még fognak is. Erre azért kell odafigyelni, mert jellemző a válságok idején (mint például a 2008-as) a mentális problémák növekedése, a depresszió, az öngyilkosság, a deviáns magatartásformák, a függőségek számának emelkedése. Ráadásul a kontrollvesztésből fakadó szorongást a karantén idején elég könnyedén át is adjuk a következő generációnak, hiszen a gyerekekkel összezárva élünk. Ők felnőttként már nem igazán fognak emlékezni arra, miért, de sokuk szorongani fog.
Ugyanakkor a traumáknak pozitív hatása is lehet. A hospice-palliatív ellátásban dolgozó szakember gyakran tapasztalja ezt a krónikus betegek, haldoklók és az őket ápoló szeretteik körében: az emberek gyakran átértékelik az életüket a trauma hatására, megváltozik bennük az értékek fontossági sorrendje, elsőrendűvé válik a szeretet megélése és kifejezése, és ez bizonyos mértékben hosszú távon is megmarad, sokan teljes új alapokra helyezik az életüket az élmények után.

– Ezt úgy hívják, poszttraumatikus növekedés, emlegetik a „trauma ajándékaként” is, mert épül belőle a személyiség. Természetszerűen adódik ez abból a helyzetből, hogy kiszakadunk a mindennapi verkliből, a bajok összekovácsolják és együttműködésre bírják a családot. Persze, éppen a krízisben nem érezzük ezt, amikor egyszerre kell dolgozni és a gyerekkel tanulni, de hosszú távon mégis jó hatással van az életünkre, mert átmeneti helyzet. Visszatérünk a normál életünkbe, de sokkal gazdagabban. Én például a munkám egy részét kénytelen voltam szüneteltetni, amivel csökkent az életemben az az állandó, iszonyatos rohanás, egy kicsit megtapasztalhattam a slow life lényegét. Rájöttem, hiába kevesebb a pénz, nagyobb értékkel bír az, hogy sokkal több időt tölthettem a gyerekeimmel, mint eddig. Számos ismerősöm számolt be hasonló élményekről, például apák, akik a karantén során erősebb kötődést tudtak kialakítani a gyerekeikkel.
Becker György pszichológus, a BME és az ELTE címzetes docense úgy látja, egyrészt hamar visszatérünk a mindennapokba, látszik, hogy a maszk viselését is egyre kevésbé vesszük komolyan, másrészt viszont olyan hosszabb távú változásoknak nézünk elébe, amelyek hatása egyelőre megjósolhatatlan.

– Egyszerre van jelen az összezártság miatti stressz, a kollektív magány és a valódi szeparáció. Látjuk a kirobbanó vágyat a természet, a szabadság és a baráti társaság iránt, látjuk a munkahelyek átszerveződésének megindulását, de azt, hogy ezek összessége milyen következményekkel jár hosszú távon, megjósolhatatlan – így Becker György.
Az szinte biztosan megváltozik, hogy nem fogjuk szégyellni, nem néznek ránk ferdén, ha maszkot hordunk betegség, influenzajárvány esetén, ez egy pozitív, felelősségteljes viselkedésnek számít majd. A járvány maga is rávilágított arra, mennyire fontos tényező a bizalom egymásban, akár a közeli szeretteinkben, akár az idegenekben, továbbá az ország egészségügyi és politikai vezetőiben. Ugyanis bizalmatlanság esetén megjelenhet a tagadás, a pánik, a depresszió, a fatalista viselkedés, az álhírek terjedése. Ha valaki bizonytalan tettei hatásában, akkor lemond a személyes felelősségéről, nem tartja be a szabályokat, megjelenik a korrupció, vagyis az előírások kijátszása, ezután egymástól kezdünk el félni, fokozódik a gyanakvás, a paranoid riadalom, mindenki egy kicsit rendőr lesz, jogosultnak érzi magát számon kérni a másikat. Végül elkezd atomizálódni a társadalom.

– A mi társadalmunk sakkjátszmában gondolkodik, vagyis le kell ütnöm valakit ahhoz, hogy nyerjek. Az ázsiai országokban inkább a gojátszma gondolkodásmódja jellemző: területeket foglalnak az ellenségtől, de életben hagyják. Ez egy másféle szemléletmód, az ő társadalmaik sokkal inkább kollektivisták, ezért a járványt is jobban kezelik. Figyelnek egymásra, az egyén a közösségért vállal felelősséget, nem önmagáért, sokkal inkább tisztelik egymást. Japánban egy utcaseprő előtt is mélyebben hajol meg az üzletember, ha az illető idős. Persze, a kreativitás esetleg gyengébben működik ezekben a társadalmakban. Ahogy szokták mondani, a nyugati nemzetek forrók, az ázsiaik hidegek. Ez azt jelenti, hogy az előbbiek szinte végigháborúzták a történelmüket, de ez hozott el nagyléptékű fejlődéseket az egész világnak, főképp az ipari forradalmat, aminek okán hosszú időre a háttérbe szorult Ázsia. Ugyanis a válságok kedveznek a megoldáskereső gondolkodásmód térnyerésének – meséli Becker György.

Az egyértelmű változás, hogy nő a virtuális tér szerepe az életünkben. A cégek felfedezték az otthoni munkavégzés előnyeit, így feleakkora irodát is elég fenntartani. Az információs társadalom előtt óriási tér nyílt meg, ami új alapokra helyezi a közösségi kapcsolatainkat.

– Volt egy nagyon érdekes kísérlet, amit rézuszmajmokkal végeztek el. Nagyon csoportorientált lények, folyamatosan egymást kurkásszák, ölelgetik, ez erősíti a kötődést a csoporttagok között, illetve a hierarchiát is kifejezi. A kutatócsoport szétválasztotta őket külön ketrecekbe. Nem tudták egymást ölelgetni, de rázták a rácsot, és ezzel érzékeltették tovább egymás számára a hierarchiát. Ha nagyobb arányban létezünk a virtuális térben, az mindenképp változást hoz a mi viselkedésünkbe, például egy csapatmunkában átalakulhatnak a szerepek. Van, aki szárnyakat kaphat a saját otthona biztonságában, míg másokról kiderülhet, jobban dolgoznak a többiek személyes jelenlétében. A 21. század szerintem a kreativitás és az egyéni teljesítmény évszázada lesz, a technológia is ebbe az irányba mutat, hiszen korábban egy prototípus megépítéséhez infrastruktúrára és számos ember munkájára volt szükség, most 3 dimenziós nyomtatóval legyárthatjuk például álmaink cipőjét is, ha épp nem találunk elképzelésinknek megfelelőt a boltban. A válságok mindig fejlődést hoznak. Ahogy a természetben is: piszok kerül a kagylóba és gyöngy lesz belőle.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

4 × öt =

hirdetés