Hogyan fogadjunk el másokat? A felelősség-kerülés csapdái
Vágyaink, igényeink megnehezítik azt, hogy a másik embert könnyen elfogadjuk olyannak, amilyen. Mit tehetünk mégis annak érdekében, hogy előrébb jussunk az oly sokszor hangoztatott „elfogadás-témában”?
Vágyaink és igényeink mellett van még egy rejtett csapda, melyet ha felismerünk, a segítségünkre lehet az elfogadásban. Ez a csapda nem más, mint a felelősség kérdése. Kedvenc mondókám, hogy az az érem, amelynek az egyik oldalán az „erő, hatalom, szabadság” van felírva, a másik oldalán ezt a szöveget viseli: „felelősség”.
Korunknak nagy problémája a felelősség kérdéséhez való helytelen, sok esetben tudatlan hozzáállás. A felelősség nem büntetés, nem valami „átok” az életünkben, hanem cselekvőképességünk másik fele, másik oldala.
Mit jelent a felelősségünk a másik ember elfogadásánál? Hol keressük a felelősség-kerülés csapdáját? Nos, ha valakit megismertünk – azaz nem vetítettük rá vágyképeinket, nem beszéltünk be magunknak valótlan dolgokat róla –, akkor bizony látjuk azt is, hogy melyek a másik személyiségének azon elemei, amelyekkel „gondjaink” adódhatnak.
Például tudom A-ról, hogy semmilyen titok nem áll meg benne. Nem pletykás ő, nem is akarja híresztelni, amit hall, de valahogy mégis mindig elkottyantja a legnagyobb titkot is, egyszerűen nem bírja a nyomást, sem a belsőt, hogy titka van, sem a külsőt, mások kíváncsiságát. Tudom, hogy ő ilyen, elmúlt már húszéves, jó eséllyel ilyen is marad. E ponttól fogva az én felelősségem, hogy mit bízok rá. Ugyanúgy, ahogy a kutyától nem várom el, hogy dalra fakadjon, a szobanövénytől, hogy táncra perdüljön, A-tól sem várom el, hogy magában tartsa, amit tud.
Másik példa: B mindenhonnan elkésik, a legnagyobb jó szándéka mellett is. Tudom, hogy ilyen, hát nem bízok rá olyasmit, ami pontos érkezést igényel. Ha csoportosan megyünk valahová, és tíz órára beszéljük meg a találkozót, B-t úgy értesítem, hogy fél tízre jöjjön.
C-ről azt tudom, hogy kissé földhözragadt – hát az én felelősségem, hogy ne provokáljam olyan témákkal, amelyek felzaklatják, mert talajvesztettnek érzi magát. D ellenben nem egészen ezen a földön jár – nem kényszerítem olyan szerepbe, amelynek nem tud megfelelni.
A nők és a férfiak egyaránt szívesen esnek abba a csapdába, hogy azt hiszik, egy párkapcsolatban „majd az én kedvemért” megváltozik a partnerük. A nő elhiszi, hogy a világcsavargó vagabondból otthonülő könyvmoly lesz egy csapásra. A férfi elhiszi, hogy a mindenkivel kikezdő, közepesen alkoholista nőből szent asszony válik mellette. Aztán amikor ezek mind-mind nem következnek be, akkor lehet kiborulni, csalódottnak lenni, a másikat okolni… Csakhogy ez nem vezet sehová. Ha vállaljuk a felelősséget, nincs dráma.
Az elfogadáshoz tehát a felelősség felvállalásán keresztül vezet az út. Ha ismeretet szereztem valakiről, használnom kell az információt. Az az alapállás, hogy ő – olyan. S hogy miképpen és miért történhet mégis változás? Erre Prisvin négysorosában a válasz:
„Az az ember, akit bennem szeretsz,
Természetesen jobb nálam, én nem olyan vagyok.
De te csak szeress, és én majd igyekszem,
Hogy jobb legyek önmagamnál.”
Csak belülről, önként változhat meg valaki. Azért, mert én azt szeretném, hogy ilyen meg olyan legyen… nem fog menni. Még ha ő maga akarja, akkor is kemény belső munka. Ebben lehet őt támogatni – de erőszakolni nem!
A másik elfogadása nem egyszeri cselekedet, hanem egy folyamat. Így a rá való odafigyelés is folyamatos. Nézlek, látlak – folyamatosan. Elfogadlak, és a változásaidat is elfogadom. Számolok azzal, hogy milyen vagy. Persze lehet, hogy azt mondom, nem kérek belőled. Akkor menj békével. Vagy azt mondom, örülök, hogy ismerlek, és örülök, ha maradsz. Mindkét út belső békével és derűvel jár. Mindkettő az elfogadás útja.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.