A nehéz gyerekkornak következményei vannak, de meddig hibáztathatjuk a szüleinket?

A szüleink egyértelműen meghatározzák és alakítják az életünket, ezen belül is kiemelten az anyánk, akivel egész kicsiként a legszorosabb kapcsolatban voltunk. Tehát felnőttkori problémáink forrása sokszor valóban a gyerekkorunk. Tudatosulnia kell azonban annak, hogy a saját életünkért mi vagyunk a felelősek. Miért? Mert ha minden hibánknak másvalaki az oka, ha nem mi tehetünk arról, ami velünk történik, akkor ellene sem tudunk tenni. Csak akkor tudunk változtatni, ha elhisszük és felvállaljuk, hogy az életünk felett mi gyakoroljuk a kontrollt.

Andi apjának már egészen kiskorában lett egy szeretője, aki mindvégig, évtizedeken át kitartott ebben a státuszban annak ellenére, hogy a szülők végül soha nem váltak el. Amikor kiderült az ügy, éppen akkor pattant ki a Diana-Károly botrány is. Andi anyját mindenki a hercegnőhöz hasonlította, az apja volt a gonosz férfi megtesítője, de ezenkívül nem nagyon történt semmi előre- vagy hátralépés az ügyben, csak elindult egy örökké tartó, hullámzó, fel-fellángoló gyötrődés a szülei kapcsolatában. Már tizenegyéves volt a lány, amikor az egyik, végighallgatott – és gyerekként óhatatlanul végigrettegett – veszekedés után egyszercsak felhívta a szeretőt, és az üzenetrögzitőjére öntötte minden feszültségét, anyja iránti aggódását, az évek alatt kialakult gyermeki véleményét: amikor kipattant az ügy, iszonyúan összeszidták, hogy nem illik a szülei magánéletébe beleszólni.

Arra viszont sosem gondoltak a szülők, hogyan hat mindez az ő életére, hogy a veszekedéseik tartalma, az egymásra kiabált, indulatos véleményük hogyan visszhangzik majd benne és hogyan sérül, torzul felnőttkorára a nőisége, a testéhez való viszonya, a férfiakról alkotott elképzelése. Mi lesz a következménye, ha végignézi gyönyörűnek és okosnak látott anyja gyötrődését, az egyébként vékony nő állandó fogyókúrázását, ha végighallgatja apja nyilvánvaló hazugságait és meddő ígéreteit.

Az egykori gyereklány immár a negyedik X kapujába ért és egyértelmű oksági viszonyban áll a gyerekkora a felnőttkorával. Valahogy mindig rosszul választott, de annyira, hogy bárki megmondta volna, mi lesz a kapcsolatai vége. Csak külföldi férfiakkal járt, egy magyar sem tetszett neki soha, így a távolság nehéz terhe eleve rárakódott ezekre a szerelmekre, de egyéb problémák is adódtak: nem egyszerű helyzet, ha egy magyar jogászlány egy munkanélküli olasz pincérfiúval próbál meg életre szóló kapcsolatot fenntartani, de akadt, aki jóval fiatalabbként még nem akart gyereket, másvalaki nős volt, megint más idősebb, és már nem akart gyereket. Andiból árad a panasz, szerinte minden férfi szemét, egy valaki nem volt az, egy japán fiú, ő tökéletes volt, csak hát, Japán végképp nem opció magyar jogi gyakorlattal. Akinek van szeme, látja, honnan ered az eleve kudarca ítélt kapcsolatok forrása. De meddig lehet a szüleinket okolni a felnőttként elkövetett hibáinkért?

– A személyiségfejlődésben meghatározó szerepe van a szüleinknek és a velük való kapcsolatunknak, különös tekintettel az anyánkra – mondja Schmelowszky-Forgách Anna klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. – Ha ismétlődő, problémás tendenciát látunk az életünkben, gyanakodhatunk egy gyerekkori okra.

Sajnos önmagában az még nem oldja meg a helyzetet egy csapásra, hogy felfedeztük az ismétlődő jelleget vagy akár megfogalmaztuk az okát. Habár kétségtelenül ez az első lépés.

– Maga a felismerés elindíthat egy tudatosságot, ami egy külső szemlélő irányításával szép lassan változást is hozhat – így a szakember. – Az illető elkezdheti felismerni, hogy észrevétlenül csúszik bele a számára kedvezőtlen kapcsolati helyzetekbe, és ha képessé válik rátekinteni, akkor könnyebb lesz megszakítania ezeket a folyamatokat, így döntéseket hozhat automatikus reakciók helyett. Ezek nem tudatos reakciók, de tudatosíthatjuk őket, így az illető hamarabb rajtakapja magát és fog tudni változtatni.
Persze, vannak sokkal nehezebb esetek is, alkoholista vagy fizikailag, érzelmileg bántalmazó szülők, és még sorolhatnánk.

– A gyerekkori sérüléseket meg kell érteni és el kell fogadni, ami nagyon nehéz, hiszen gyerekként idealizáljuk a szüleinket, ami egy túlélést segítő, normális reakció, miután ők gondoskodnak rólunk, ezáltal ki vagyunk nekik szolgáltatva. Később egyre inkább rábéredünk a hibáikra, és talán nehezebben is bocsátunk meg nekik, mint másoknak. Ez főképp akkor lehet így, ha ráébredünk arra, hogy ezek a hiányosságok, rossz mechanizmusok és élmények nagy mértékben befolyásolják az életünket. De csak úgy lehet teljes életet élni, ha az ember elfogadja ezt. A terápia fontos része a megbékélés, hogy nekünk ez jutott, ilyen szüleink vannak, de felnőttként már mi magunk vagyunk felelősek önmagunkért – hívja fel a figyelmet Schmelowszky-Forgách Anna.
Még nehezebb megpróbálni normalizálni a viszonyt egy egészségtelen személyiségű – például nárcisztikus – anyával, apával. Általában ugyanis felnőtt korra kialakul és beáll ilyen esetekben a status quo. A felnőtt gyerek is érzi, illetve a család több-kevesebb tagja is, hogy valami nem stimmel, valami nem normális, de ráhagyják, ő már csak ilyen, már nem fog megváltozni, a felnőtt gyerek is – látszólag – megtanulja kezelni, figyelmen kívül hagyni azokat a hozzászolásokat, megjegyzéseket, amelyek árthatnának neki. Az évtizedek óta kialakult renden, ami lényegében véve egy régóta szövődő, ezért minden szót beborító hazugságháló, nagyon nehéz változtatni. Ha a felnőtt gyerek megpróbálja szembesíteni a szülőt a valósággal, akkor az általában értetlenül áll az egész előtt, megbolondult ez a gyerek, mi baja. Általában nem is sikerül ezt a hálót áttörni, csak néha itt-ott megrengetni, a vége mindig a beletörődés.
Egyvalami teheti örökös harctérré a status quo-t újra: ha az egykori gyereknek gyereke születik. Ennek a helyzetnek ráadásul dupla motorja van, egyrészt maga is szülővé válik, és ez feltépi a régi sebeket, sőt, azok még súlyosabbá válnak. Másrészt érzékenyebben kezdi védelmezni a gyereket a nagyszülővel szemben. Csakhogy hiába van tisztában felnőttként az anomáliákkal, azok ugyanúgy hatnak rá, a szülővel szemben újra gyerekként áll ott az illető, a reakciói is nagyon hasonlóak, illetve általában újra a szülő fogja irányítani az eseményeket, a felnőtt gyerek pedig az elszenvedője lesz azoknak: látszólag másként, de lényegében véve ugyanúgy. Erre csak egy megoldás szokott létezni, a kapcsolat megszakítása vagy minimalizálása. Persze, a gyerekkor következményei ettől még élnek és működnek az illető életében tovább, akár egy halott anya számára is lehet hosszú, meddő monológokat előadni fejben. Mindenesetre az újabb, közvetlen hatások ilyenkor már nincsenek.

– Gyakori jelenség, hogy sokkal tudatosabbak azok a szülők, akiknek nem volt annyira tökéletes gyerekkoruk. Szeretnék jobban csinálni, közben azonban gyakran lehet lelkifurdalásuk amiatt, hogy a hozott minta néha felülkeredik rajtuk. Például rajtakapják magukat egy feszült helyzetben, amint ugyanúgy kiabálnak a gyerekükkel, ahogy velük kiabált régen az apjuk. Sokszor hosszabb idő kell ahhoz, hogy a korábban megélt minta megváltozhasson, ne törjön elő ösztönösen az, amit gyerekként ők maguk megtapsztaltak. Amennyiben mégis képes az egyén ezen változtatni, akkor ezzel eléri azt is, hogy ez a minta ne adódjon tovább a következő generációnak. Vagyis amennyiben megélhetjük, hogy ez nemcsak megtörténik az emberrel, hanem felnőttként már van eszközünk változtatni, akkor képesek lehetünk önmagunk és az életünk felett kontrollt nyerni – ad reményt a pszichológus.

Ez nem biztos, hogy elsőre fog sikerülni, de ahogyan például egy gyerek nevelésében is szépen lassan el lehet érni a változást, ugyanúgy felnőttként is képesek vagyunk tanulni. De ehhez kellhet egy olyan ember, aki kívülről, távolabbról rálát a velünk történtekre, illetve vannak problémamegoldási alternatívái.

– A cél nem a szülők hibáztatása – mondja Schmelowszky-Forgách Anna. – A végső cél a felnőtt személyiség, aki képes irányítani az életét, belátva, hogy a tetteiért csak önmaga felelős. Ha valaki ugyanis megragad azon a szinten, hogy a szüleim hibája az egész, akkor nem fog tudni változtatni. Ha a tetteimért nem én vagyok a felelős, ha mindenért másvalaki a hibás, akkor tőlük függ a megoldás is, akkor másokon múlik az én életem, vagyis nem vagyok képes alakítani azt. Igen, a tetteim értékeléséhez és a problémáim megoldásához látnom kell az ok-okozati összefüggéseket, ilyen értelemben tudatosítani kell, ki milyen szerepet töltött be a helyzet kialakulásában, de ennek ellenére a jelen helyzetért a felelősség a miénk. Teljesen mindegy, kinek a hibája, mi vagyunk az egyetlenek, akik változtathatunk. S ez nem teher, hanem éppen ez jelenti a szabadságot. Persze, el is kell hinnünk, hogy képesek vagyunk változni, ez is egy fontos folyamat, hiszen a rossz szülői örökség része gyakran az is: fiam, te nem vagy képes semmire. Ettől is meg kell szabadulni.

 

– FK –

Nyitókép: Engin Akyurt, Pexels

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

öt × 5 =

hirdetés