Üss vagy fuss! És a ritkábban emlegetett harmadik út. Megküzdési stratégiák

Jócskán leegyszerűsítve a dolgokat, úgy tanultuk, ha bajba kerülünk, két lehetőség közül választhatunk: vagy harcba bocsátkozunk, vagy elmenekülünk. „Mert ugye az állatvilágban tett megfigyelések…” meg „az ember is csak ösztönből…” és hasonló gondolatok adják a körítést. Persze nem csupán azokban a helyzetekben választhatunk a „beleállás” és a „lelécelés” között, amikor ténylegesen harcról van szó. Érvényes a felkínált két alap-stratégia bármilyen konfliktus, érdek- és vélemény-ütköztetés esetén is.

Amiről méltatlanul kevés szó esik, az a harmadik lehetőség, pedig arra is van példa szép számmal a sokat idézett állatvilágban. Ez afféle „maradék”-megoldás, ha összevetjük az első kettővel. Mégis, sokan – akaratlanul – ezzel élnek. Épp azért, mert számukra nincs más, csak a „maradék”.

Nézzük az első két – híres és elfogadott – stratégiát!

Valamilyen támadás ér, felmérem a támadót, és úgy ítélem, hogy jó esélyem van a győzelemre. Vagyok olyan erős, mint ő (sőt!), illetve a műfajban is otthon vagyok, tehát ha ő kezdte, én majd folytatom. „Beszóltál? Visszaszólok olyat, hogy egy hétig sírsz miatta! Megütnél? Röptében csavarom hátra a karodat, aztán majd meggondolod, kivel kezdtél!” Érzed, ahogy árad az erő-érzet ezekből a sorokból? Az „üss” stratégiát akkor választjuk tehát, amikor a fegyvernem és az ellenfél állapota erre bátorít. Amikor már eleve győztesnek érezzük magunkat.

Akkor is, ha egyébként tévedtünk, túlbecsültük önmagunkat, és oltári nagy maflás lesz a vége. Akkor is választhatjuk ezt, ha úgy érezzük, legalábbis kockázatos a meccs, de mivel nem az életünk a tét, és korábban már megéltük a győzelem mámorát, hát megpróbáljuk.

Besegíthet egy olyan neveltetés is, mely ezt az utat támogatja, erre bátorít. Legfeljebb majd kapsz hideg borogatást a monoklidra, fiam-lányom, de csak menj, állj bele bátran!

Aztán ott a másik út, amikor látom, hogy ezzel az emberrel szemben, ebben a műfajban csak veszíthetek. Sokat. Viszont… van más, amiben én vagyok a jobb! A példákat az állatvilágból veszem: te kutya vagy, én macska, látom, nem félsz a karmaimtól, tehát a meglepetés-visszatámadás ereje nulla… de sebaj, én tudok fára mászni, te meg nem… hopp, itt egy fa, már fenn is vagyok! Vagy: te macska vagy, én meg kisrigó… esélyem sincs a csőrömmel úgy az orrodra koppintani, hogy elmenjen a kedved a vadászattól… viszont tudok repülni, te meg nem… hopp, pár szárnycsapás… na ide gyere utánam, ha tudsz! Sündisznóként pedig bár ténylegesen elfutni nem tudok, de van egy olyan önvédelmi eszközöm, ami gyakorlatilag minden támadótól megóv. Ezt az utat is lehet tanítással, neveléssel elmélyíteni.

Érdemes is megtanítani a gyermeknek, hogy ne veresse orrba magát, ha nem muszáj, hogy tanulja meg felmérni, mikor melyik stratégiát érdemes alkalmazni.

Összességében sem az „üss”, sem a „fuss” nem problematikus. Ahogy az emberiség ma kinéz, ugyanúgy szükséges és alkalmazható is mindkét stratégia, mint tízezer éve folyamatosan. Ám még mindig ott lapul a harmadik… Mert mi van akkor, ha nem vagyok elég erős, hogy a saját terepén szembeszálljak a támadóval?

S mi van, ha nincs menekülőutam, nincs másik olyan képességem, amelyben én vagyok a jobb és nincs hová átfordítani az eseményeket? Erre is van a természetben válasz:

tégy úgy, mintha ott sem lennél.

Kaméleon, botsáska, és millióféle mimikri, amivel az élőlények megtéveszthetik a potenciális támadójukat. Ha elérem, hogy észre se vegyél, akkor nem fogsz megtámadni, és én megúszom. Mert ha meglátsz, akkor le nem győzhetlek, és el sem futhatok előled…

Amikor ez a stratégia „bekapcsol”, a rejtőzködni kívánó egyed ledermed, mozdulni sem tud. Ez a blokk menti meg az életét. Akinél pedig emberként aktiválódik ez a program, az ugyanúgy „leblokkol”. Ezt nem értik meg azok az áldozathibáztatók, akiknek megáll a tudománya ott, hogy „miért nem futott el?”, „miért nem húzott be neki egyet?”, „miért nem harapta le a f… fülét?”.

S hogy kiknél jellemző ennek a programnak az érvényesülése? Itt is bejön a neveltetés.

Azok, akik gyerekként is háttérbe szorultak, akiket nem támogattak, nem bátorítottak, majd nem ápoltak le a harcok után, akiket mindig hátrányukra különböztettek meg, akik mióta élnek, azt hallgatják, hogy ők kevesek, rosszak, és az a dolguk, hogy tűrjenek… ők jobb híján le fognak dermedni. Hogyan hihetnék el, hogy ők is erősek, hogy képesek visszaütni, visszaszólni, lépéseket tenni?

Hogyan hihetnék, hogy nyers erő híján furfanggal, más megoldással, de kikerülhetnek szorult helyzetükből? Hogyan hihetnék, hogy nekik is vannak eszközeik, van erejük, és főleg: van joguk a védekezéshez, amikor eleve önfeladásra és kiszolgáltatottságra nevelték őket?

Van, hogy második körben bekapcsol vagy az „üss”, vagy a „fuss” program, de az első pillanatot eluralja a „szűnj meg” parancsa. Akkor is lépéselőnyben van a támadó. Van, hogy nincs is másik program, a megtámadott fél egyszerűen megnémul, meglapul, és próbálja túlélni a helyzetet.

Nemcsak a sötét sikátorok története ez. Van, aki vitatkozni sem tud „rendesen”, hát még egy jóízűt veszekedni, mert amikor ütköztetnie kellene a saját álláspontját a másikéval, akkor egyszerűen kiesnek a fejéből a gondolatok, nem jön szó a nyelvére. És nem is kell, hogy ténylegesen támadás érje, elég, ha ő maga úgy érzi, megtámadták.

Ennek a „programnak” a gyógyítása kemény munka, akár magunkban végezzük, akár terápia keretében. Nem is feltétlenül egyik napról a másikra következik be a nagy áttörés. De érdemes dolgozni rajta.

Akiket pedig nem érint, olyannyira, hogy el sem tudják képzelni, hogy valaki ne tudjon behúzni egyet (legalább szóban), azokat kérem, gyúrjanak rá a fantáziájukra, és igenis: képzeljék el. Mert van ilyen is. Nemcsak a botsáskák és kaméleonok között.

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.