„Más szemében a szálkát, magáéban a gerendát sem.” Amikor csak a saját igazság létezik és az megkérdőjelezhetetlen
Ha olyan közegben nőttél fel, amelyben alapélményed volt a hárítás, a felelős keresése, a hibáztatás, a feladatod, hogy felismerd, megtörd és nem utolsó sorban el is hagyd ezt a viselkedési mintát.
Az emberek nem tudatosan, akarattal működnek így, mégis, annyira sajátukká válhat ez az – alapvetően önfelmentést szolgáló – elhárító mechanizmus, hogy észre sem veszik, miként működnek. Ha abban bízol, hogy meg tudod változtatni őket, nagy valószínűség szerint kudarcot vallasz. Nincs reális rálátásuk önmagukra, kerülik az önmagukkal való szembenézést. Ha el is jutnak a felismerésig, a belátásig, mások előtt nemigen tudják felvállalni a saját felelősségüket.
Nem feltétlenül rossz szándékú emberek, „csupán” sajátosan működő igazságérvényesítők. A világukban csak a saját igazuk létezik és ez megkérdőjelezhetetlen.
Ne számíts szimpátiára, ha ezt valaha szóvá teszed; könnyen bekerülhetsz a hibáztathatók, az ellenségek körébe… Ezt a helyzetet lehet, hogy kényelmetlen, kellemetlen felvállalni, mégis, igazán nagy dolog. Azt jelenti, hogy független vagy, ki tudsz állni magadért is, helyén van az igazságérzeted.
Ha a békesség kedvéért mindig csendben maradsz, érzékelhetően igazságtalan, méltatlan helyzetekben sem avatkozol be, akár csak véleménynyilvántartás erejéig, akkor csupán a furkálódók „meghosszabbítása” leszel, vagyis a szövetségesük. Ezért pedig nyilvánvalóan hálásak lesznek, de minimum elégedettek, ugyanis a hárítók, a hibáztatók nagyon igénylik a külső megerősítéseket; szükségük van a csendes hallgatóságra, a bólogatójánosokra.
Manapság nem divat kiállni másokért!
Nem divat kiállni a gyengébbek mellett, a rászorulók mellett. Lerántani a leplet a csúsztatásokról, a hazugságokról, a visszaélésekről, a határsértésekről, a megalázásokról. Akik ezt teszik, azokra harcosként tekintünk. Nyilvánosan vagy titkon nagyra tartjuk őket. Egyébként pedig jellemzően csendben figyeljük, hogy a kiállásuk miatt ők is támadhatóvá válnak…
Nincs olyan ember a földön, aki mindig mindent jól csinál, aki soha nem hoz (másokra, akár családi generációkra kiható) rossz döntéseket, ezért élhetünk a gyanúperrel, ha valaki magát makulátlannak állítja be, azt bizonygatva, hogy sajnálatos események, rossz szándékú, önző stb. emberek áldozata.
A kapcsolatok túl szövevényesek és bonyolultak ahhoz, hogy fehéren vagy feketén lássunk egy adott helyzetet. Ítélkezni vagyis inkább véleményt formálni (magunkban) a (minél) több oldalról kibontott igazság ismeretében érdemes. Igen is, hallgattassék meg a másik fél is, sőt, minél több ember, mielőtt egy ügyesen PR-olt értékítélet alapján eltaposunk, befeketítünk valakit… Legyen igényünk, szemünk az árnyalatokra!
Ha egy kapcsolat megromlik, megszakad, gyakori, hogy a felek egymást hibáztatják. Mások előtt is. Hajaj! (Ez az ún. PR része.) Arról viszont sokkal ritkábban hallunk az illetőtől, hogy ő maga mit tett, mit nem tett meg, hogyan és mit rontott el, melyek végül a kapcsolat megszakításához, az ún. „örök haraghoz” vezettek.
Önmagáról egy rossz szót nem képes kimondani, csupán a jót, és a végtelenségig képes cizellálni, hogy a másik mi mindenben hibás. A másik a szemét. Kihasználta. Becsapta. Elárulta stb. Pedig ő mennyit tűrt, mennyi mindent megtett stb. És tessék, (elvárt!) örök hála helyett végül szemétkedést kapott…
Lássuk be, ezek a történetek egyoldalúan elmesélve valahogy életszerűtlenek. Még úgy is, ha a szövetségesei által a hibáztató állításai megerősítést kapnak. Amíg nem ismerjük a másik oldal megélését, helyzetét, nem tudunk semmit, csak az igazságnak egy kicsinyke szeletét felnagyítva és eltorzítva.
Az emberek az önfelmentést, a másik hibáztatását művészi szintre képesek emelni. Sokszor éppen azért teszik, mert érzik, elvetették a sulykot; amit tettek, az nehezen érthető vagy akár bocsátható meg. Muszáj bűnbakba kapaszkodni…! Ha egy ilyen esemény családban történik meg, az sajnos generációk életére kihat.
Kihat például egy évekig tartó, eltitkolt hűtlenség miatt bekövetkezett válás után az elvált felek közös gyerekének, gyerekeinek az életére. (Van arra példa, hogy egy ilyen történetben a bűnbak az évekig lóvá tett, jómódú családi baráttal csalt férj lesz… Naná, hogy szükség lesz önfelmentésre, szövetségesekre!) Mi lesz az ilyen kapcsolatban felnövő gyerekekkel?
A szülők révén esélyesen alapélményük lesz a hárítás, a felelős keresése, a hibáztatás. Felnőttként azonban már az ő felelősségük, hogy mit kezdenek ezzel a nehéz csomaggal, milyen mintát követnek, milyen emberré válnak.
– M. M. –
Nyitókép: medium photoclub/Pexels
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
