Rota Vicentina. 225 kilométer az óceán partján. Túranapló, 8. rész
Így kezdődött: „nem kellett hosszan kutatni a neten, hogy rátaláljak a Rota Vicentinára (Fishremen’s Trail) Portugália délnyugati részén, végig az óceán partján. Ez lesz ám csak a nekem való túra!” A túranapló eddigi részei itt találhatók >>
8. nap – Ami félig van kész (Balázs Fecó: Érints meg)
Az este, éjszaka borzalmasan alakult. A borzalmas szobatársak miatt. Hat nő, valamilyen szláv nyelven beszéltek, és pont úgy viselkedtek, mint az ötödikesek életük első ottalvós osztálykirándulásán. Még hajnali kettőkor is. Az volt a legszimpatikusabb tulajdonságuk, hogy folyamatosan beszéltek. Egyszerre mind a hatan. Hogy aztán reggel hatkor ott folytassák, ahol épp csak egy szemhunyásnyival azelőtt abbahagyták.
Aludni nem tudtam, így hát számvetéssel töltöttem az éjszakát.
Félúton járok.
Most már csak közösségi szállásaim lesznek. Ez minden bizonnyal próbára teszi majd az alkalmazkodóképességem.
Holnap még egy hosszabb nap, utána már egyre rövidebb szakaszok.
Van már néhány vízhólyagocskám.
Szeretem, hogy itt a büfékben, éttermekben gyakran jazz szól.
A csípőm, amire az első nap ráestem, már nem fáj, de két tenyérnyi zöldessárga folt díszíti. (Az ilyenek láttán szokták a sürgősségin megkérdezni, hogy és hol volt a férje, amikor ezt szerezte?)
Viszketős, piros foltok a lábfejemen és a lábszáramon – kontakt dermatitisz, de ez így elég fennhéjázós. Attól van, hogy ugyanaz a nadrág, ugyanott ér a bőrömhöz, ugyanúgy dörzsöli napok óta. Elmúlik.
Hámlok, az 50 faktoros naptej ellenére is.
Két napja elaludtam a hátam, lett egy görcs vagy csomó vagy valami nyavalya a jobb lapockám alatt, minden nagyobb lélegzetvételnél fáj. Vettem be magnéziumot, nyújtottam, nem lett jobb. Elmúlik, ez is.
Mostanra érzem a lábamban hogy minden nap megvan a 20+ km.
A reggeli rossz volt. Mindenből a nagyon low budget, rossz minőségű változat, a kávét meg se akartam kóstolni, és akkorra már szó szerint irritált a 6 fáradhatatlan nő zajongása, inkább menekülőre fogtam. Reggel 8-kor minden zárva, az a nagybolt is, ami tegnap, a munkaszüneti napon este 9-ig nyitva volt. Egyre rosszabbul érzem magam, ahogy kóválygok fel-alá az utcákon, nem megy nekem ez a város, nem tudjuk megszeretni egymást, el innen.
Éjjel esett, a táj frissen mosott és illatos, jó sétálni a szürkén gomolygó felhők alatt. Rogil előtt még elkap egy kósza zápor, épp csak annyira, hogy a nadrágom csuromvizes legyen, de mire rácibálom a hátizsákomra a szélben az esővédőt, el is áll.
Hamarosan találok egy pékséget is, kávé is van, persze erős, de a tej habos, és átmelegít. A gombás-spenótos muffin pedig olyan finom, hogy az útra is viszek magammal belőle.
Tanyák közt sétálok, réteken, legelőkön át, néha esik, de mindig csak annyira ázok el, hogy gyorsan meg is szárad rajtam a ruha. Aztán a szél zúgásába egy másik hang is keveredik, az óceán zúg, morajlik, amikor a hullámok a szikláknak csapódnak. Szia, itt vagyok, jöttem most is.
Azt terveztem, hogy a vízparton pihenőt tartok, de nem érzem magam fáradtnak, megyek hát tovább. Kilométerek múlva érzem úgy, hogy ideje keresnem egy jó helyet a kedvenc éttermemben, szerencsére nincsenek sokan, csak az abrosz gyűrött egy kicsit.
Újra eszembe jut, hogy már a felénél tartok ennek az útnak, a lábamban is érzem, a lelkemben is. Néha már hazagondolok, és mindent úgy nézek meg, mintha utoljára látnám. Itt van például Odeceixe strandja is. Most kávézok itt utoljára ezen a túrán – igaz, először is -, adok hát időt az élménynek.
Közben újra elered az eső, egyesek nyugtalankodnak, a pultos csitítja a kedélyeket:
c’mon, water is life. Ugyan már, a víz az élet!
Erre tudnék inni egy sangriat, de csak literre lehet kapni (miféle hely ez?!), na sebaj, majd a városban. Kanyargok a folyó mentén a város felé, elkap még egy zápor, velem ugyan nem babrálsz ki, mostanra rendesen felraktam az esővédőt a hátizsákra. Még be sem érek a házak közé, tudom, hogy szeretni fogom ezt a várost, jó lesz itt nekem.
A szállásra én érkezem utolsónak (3 óra múlt), ezek szerint enyém a felső ágy. A szobatársaim nagyon kedvesek, udvariasak és csendesek, igazi felüdülés a tegnapi nap után. Háromszor kérdezik meg, hogy biztosan nem akarok-e most azonnal zuhanyozni, én érkeztem most, ők igazán tudnak várni.
Az ablak a főtérre néz, olyan, mint az olasz kisvárosi piazzák, csak azok harsánysága nélkül. Mindenki beszélget, teraszol, 4 óra múlt, megebédelek én is, a grillezett polip finom, de sangria itt is csak literre. Ez megvisel. Éva, és az ő kis first world problemecskéi.
Felsétálok az állítólag mind a mai napig működő és látogatható szélmalomhoz, persze zárva, és nem is működik, a templom nyitva, ott is üldögélek kicsit, hallgatom, ahogy a szomszéd építkezésen az egyik munkás énekel.
Megint elment a nap.
(…ahogy mindig szokott.
Nem túl sok van már,
amit még itt hagyott.
Ami félig van kész, az ma félig marad.
Engedd, hogy a dolgok
most nélkülünk változzanak.)
43 633 lépés, 27,49 km
A túranapló további részei itt olvashatók >>
Fotók: Tóth Éva
Folytatás következik
Coach
Néha csak úgy elnézem az embereket. Az apró részletekből, finom kis rezdülésekből, félbehagyott mondatokból próbálom összerakni a történetüket. Néha le is írom ezeket a történeteket.
Szerintem mindenki megérdemli, hogy olyan élete legyen, amiben jól tudja érezni magát. Coachként ezért dolgozom.
A hétköznapokban és a hozzáadott értékben hiszek. Meg a jó kávéban. :)
