Se nem kifli, se nem kukac. „Fogalmam sincs, hogyan kell rendes mesekönyvet írni, én csak megyek a fejem után.” A mesélő illusztrátor, Dániel András ambivalens világa
Dániel András a Kuflik-sorozattal vált széles körben ismertté, de a Kicsibácsi és Kicsinéni, a Mit keresett Jakab az ágy alatt?, az És most elmondom, hogyan lifteztem című mesekönyvei is az ismertebbek közé tartoznak.
Sokoldalú grafikus, illusztrátor, meséinek egyedisége – az abszurd, humoros világuk mellett – az, hogy az illusztráció nem a szöveg valamiféle képi kísérője, hanem szerves egységet alkot a mesével, illetve tele van apró poénokkal és gegekkel. A figurái nem szépek, nem klasszikusak, nem szokványosak, sőt, olykor kifejezetten rondák. Azt gondolnánk, ez biztosan nem vonzó egy gyerek számára, pedig nagyon is.
Sokáig nem akart belekezdeni az írásba, miért? Könnyebb elkezdeni, mint befejezni egy történetet?
Általában igen. Tapasztalataim szerint bármiből elindulhat egy történet, egy figurából, egy ötletből, váratlan mondatból, és a befejezésig nagyon sok döntést kell meghozni, mire az ember eljut oda, hogy a pontot tud tenni az utolsó mondat végére. Ez komplikáltabb feladat, mint nagy bátran elkezdeni a szöveget. Van, hogy a történet szüli meg a saját befejezését, például a legutóbbi könyvemnél, a Nyúlformájú kutyánál történt így, ami számomra is váratlanul és meglepően ért véget. Leírtam egy mondatot, és azt éreztem, ennél tovább nem érdemes menni. Erős, számomra izgalmas lezárása lett így, bár nem előre megfontolt szándékkal zártam le ilyen módon a történetet, az inkább megtörtént magától.
Ez a könyv indult egy firkából, ami el lett rontva?
Igen, valóban egy rajz adta az ötletet. Rajzoltam egyszer egy nagyon béna kis nyúlszerű alakot, mert állandóan firkálok csak úgy, a firkálás kedvéért, ez gyerekkorom óta így van. Sokat aztán kidobok közülük, de ezt nem volt szívem, inkább kiragasztottam az íróasztalom mellé. Antropomorf és nagyon szomorú alak volt. Ott lógott legalább egy éven át. Időnként ránéztem munka közben, és minél többet néztem, annál inkább éreztem, hogy kellene vele kezdeni valamit. Gyakran eszembe jutott, hogy mi volna, ha megszólalna. Vajon mit mondana? Addig-addig piszkált ez a dolog, mígnem elkezdtem írni a monológját. Egy elrontott rajzét, aki igazából kutya volna, mégis inkább egy nyúlra hasonlít, ezért identitászavara van. Ezen a helyzeten meditál, ami egyáltalán nem könnyű, egy könyv világába zárva, amin kívül nincs a számára semmi más. Csak feltételezi, hogy van valaki, aki esetleg odakint hallgatja vagy nézi őt. Sétál ebben a könyvben, egy rajzolt városban, és elmélkedik. Nem annyira gyerekeknek, inkább kamaszoknak szól ez a könyv.
Nagyon abszurd világa van a meséinek, és az az érdekes, hogy a kisebb gyerekek is értik a humorát.
Ezen én is mindig csodálkoztam. Valószínűleg ők is hasonlóan abszurdan látják a világot. Igyekeznek megérteni olyan dolgokat, amelyeknek a racionális okát még nem ismerik, és ezért saját, külön bejáratú magyarázatokat gyártanak a világ jelenségeire, amiből nagyon vicces dolgok szoktak kisülni. Legalábbis szórakoztatóbbak, mint a sokszor lehangoló valóság. Ha ezt felnőttként teszem, görbe tükröt tudok tartani a világnak. Jól lehet ironizálni ilyen módon a világ és az emberek különféle furcsa dolgain. Nem tudom, mitől olyan az ember humora, amilyen. De én már gyerekkoromban vonzódtam a groteszkhez, az abszurdhoz. Nagyon szerettem az Alice Csodaországban-t, az egyik kedvencem volt a maga feje tetejére állított világával. Szerettem a nonszensz verseket, Edward Leart, Christian Morgensternt, valószínűleg édesanyám is vonzódott hozzájuk, mert ő olvasta fel először ezeket nekem. De én is fogékony voltam rá, és ez a fajta látásmód azóta is nagyon szimpatikus maradt nekem.
Először a grafikát választotta, hogyan lett végül író?
Kamaszkoromban kezdtem el írni, bár ez sokakkal megesik, nem egyedi dolog. Közben sokat rajzoltam, vonzott a képzőművészet, és nem tudtam dönteni a kettő között. Nyilván ostobaság volt ezen gondolkodni, mert a végeredmény az lett, hogy mindkettő egyszerre van jelen az életemben, de akkor úgy gondoltam, választanom kell. Még nem tudtam, hogy az ambivalencia a valamiképp a személyiségem és sorsom lényege, úgy látszik, még szabadulni akartam tőle. A grafikát választottam. De nem lehet az efféle dolgokat csak úgy otthagyni. Ám az írás és a szövegekkel való foglalkozás továbbra is piszkált, fejben fogalmaztam szövegeket, addig-addig, amíg aztán elkezdtem újra írni, de még csak úgy, magamnak. Aztán egyszer megírtam egy tabletre tervezett – és utóbb meg nem valósult – interaktív mese szövegét. Ez némi kanyarral a Pagony kiadó szerkesztőihez került, akik megláttak benne valamit, és felvetették, hogy ebből az ötletből kiindulva írhatnék egy kötetnyi mesét. Így született a Matild és Margaréta, avagy boszorkányok a Bármi utcából című első könyvem. Ez beindított bennem valamit, és sorban jött a többi könyv. Illetve arra is rájöttem, hogy a képeskönyv milyen végtelenül izgalmas terület – nem is értettem, hogyan nem jutott eszembe korábban a rajz és az írás efféle ötvözése.
Nem is nagyon szokott lenni olyan mesekönyv, amelyben ennyire összekapcsolódna szöveg és kép. Általában először a szöveg születik meg vagy a rajz?
Mindig a szöveg, legfeljebb egy rajz inspirálja, mint A nyúlformájú kutya esetében, de a szöveg mindig egy lépéssel előrébb jár.
Hogyan születtek a kuflik, a legnépszerűbb figurái?
Hasonlóan, mint annak a szegény nyúlnak rajzolt kutyának a története. Szintén volt egy firka, egy kis kukacszerű bigyó, amiről a kufli név jutott az eszembe, mivel mind a kiflire, mind a kukacra hasonlított. Ez a rajz bekerült a fiókba, de amikor egy-két évvel később felmerült, hogy készíthetnék egy képeskönyvet óvodásoknak, eszembe jutott, és elővettem.
Hét, teljesen különböző karakterű figura, akik nem egy család, de összetartoznak. Amikor nekifog az írásnak, van valami szándéka, hogy mi lesz az üzenet?
Fogalmam sincs, hogyan kell rendes mesekönyvet írni, én csak megyek a fejem után. Üzenetet átadni biztosan nincs szándékomban tudatosan. Eszembe jut valami, aztán izgatottan próbálom kideríteni, mit lehet vele kezdeni. Tényleg olyan, mintha elindulnék egy ismeretlen ösvényen egy erdőben, kíváncsian, hova jutok ki a végén. Aztán persze elkezd szerveződni a történet, jelenteni valamit, formálódik, kialakul a sajátos struktúrája… Szóval nem csak hetet-havat összehordok, legalábbis remélem. De előzetes koncepció, pláne az üzenettel kapcsolatban, nincs. Valahogy úgy képzeltem el a kuflikat, amivel aztán el is kezdődött az első róluk szóló könyv, hogy vándorolnak a világban, nincs otthonuk, és egyszer csak rátalálnak erre a rétre. Hét hobónak képzeltem őket.
A gyerekek nagyon szeretik benne ezeket az apró képi poénokat, a szárnyukkal csapkodó, eltévedt repülőket, a kalapos figurákat, akik folyton méltatlankodnak a történettel, a helyszínnel vagy a könyvvel kapcsolatban. Kifejezetten arra késztetik a gyereket, hogy ezekről beszélgessen, ami egyébként mindig megakasztja a meseolvasás menetét. Ez néha bosszantó, de valójában jó, mert néha az ember oda se figyel este, amikor felolvas, és így kénytelen beszélgetni közben a gyerekével.
Én is ezeket az kis mellékes poénokat élvezem a legjobban. A Kuflik óvodás sorozatnak indult, de mára életkor tekintetében eléggé kiszélesedett a közönsége. Azt, hogy a Kicsibácsiékat felnőttek is olvassák, megértem, de kiderült, hogy a kufliknak is van kamasz-felnőtt olvasótábora, húszas éveikben járó, masszív kufli-fanok, akik gyakorlatilag kufli-bulikat tartanak, ahol a rajzfilmeket nyomják maguknak intravénásan, a köznapi beszélgetéseikbe pedig beleszűrődnek a kuflik mindenféle szövegei. Ennek a tudása egy idő után kezdte befolyásolni a poénokat meg némileg a sorozat nyelvezetét is. Jurik Kristófnak, a Kufli-rajzfilmek rendezőjének pedig nagyon hasonlóan jár az agya, mint az enyém, nagyon élvezem vele a közös munkát, ahogy az én agymenéseimet továbbgondolja, és rájuk tesz még két-három lapáttal.
Lesz a rajzfilmeknek folytatása?
Igen, nyár vége felé indul majd a tévében a második évad, moziba pedig, ha minden jól megy, október elején kerül. Ez a második évad egy kicsit még elszálltabb lesz, mint az első. Mi is egyre jobban belecsavarodunk a történetbe és bátrabban fantáziálunk!
Vannak olyan mesehősei a kuflikon kívül, akiknek a történetét még szívesen folytatná?
Egyszer megfogadtam, hogy nem csinálok sorozatokat, aztán tessék, a kuflikból mégis az lett. Aminek azért most már örülök… Tessék, egy a rám annyira jellemző ellentmondások közül. Mindig úgy gondoltam, hogy nem kéne beleragadni valamibe, újra és újra reprodukálni ugyanazt, mert az cseppet sem szórakoztató. Sok új ötlet jut az eszembe, és szívesebben foglalkozom inkább ezekkel. Így mostanában azt szoktam az ilyen kérdésekre válaszolni, hogy a kuflikon kívül nem készítek sorozatot. Pedig sokan szeretnének folytatást a Jakabnak is, meg a liftezős képeskönyvemnek. Szeretem Kicsibácsiékat meg a bádognyulukat is, szívesen emlékszem vissza azokra az időkre, amikor velük keltem és feküdtem. Van a világukban valami vonzó számomra, az ezer irányba nyitott és tényleg nagyon abszurd világuk, amiben bármi megtörténhet ezekkel a fura fazonokkal. De most akkor is inkább más erdőkből keresem a kijáratot.
Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő
Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.
