Ha egy szülő elveszíti gyermekét, arra nincsen szavunk. Pieces of a Woman. Mélyre visz Mundruczó Kornél Oscar-esélyes filmdrámája
//„A feleség, aki eltemeti férjét; a férj, aki eltemeti feleségét: özvegy. A gyermek, aki elveszíti szüleit: árva. Ám nincs szó, amely megnevezné a szülőt, aki sírba fekteti gyermekét.” Mácz István
A Pieces of a Woman c. filmdráma egy fiatal, családalapításra készülő fiatal pár néhány hónapját felölelő történet. A film forgalmazója, a Netflix, 2021. január 7-én tűzte műsorára. Nyilván a magyar vonatkozások is ébren tartják az érdeklődést, a 126 perces kanadai-magyar-amerikai koprodukció Wéber Kata színdarabja alapján készült, Mundruczó Kornél rendezte. A filmet Montreálban forgatták. Az Oscar-esélyesként emlegetett alkotásban Martin Scorsese executive producerként vett részt. Húzóereje van tehát bőven a finomkodástól mentes filmnek és a szereposztás is telitalálat.
Az 1988-as születésű angol színésznő, Vanessa Kirby a 2020-as Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a legjobb filmszínésznőnek járó díjat Martha Weiss megformálásáért; a 2021-es, 78. Golden Globe egyik esélyese, a legjobb színésznő díjára jelölték. Filmbéli férjét, Sean Carson-t az amerikai Shia LaBeouffel alakítja, aki gyerekszínészként kezdte filmes pályafutását. Nehéz gyermekkorát, a korán jött ismertséget s annak áldatlan hozadékait nehezen dolgozta fel, még a közelmúltban is a botrányaitól volt hangos a sajtó. Tehetségéhez ugyanakkor nem fér kétség, autentikus „figura” ebben a realisztikus történetben is, melynek központi témája a veszteség.
A film egy nehéz gyászfolyamatot mutat be egy fiatal pár – tágabb értelemben egy nehéz történelmi múlttal terhelt család – történetén keresztül. A történet azzal indul, hogy a pár elsőszülött kislánya egy komplikált otthonszülést követően, pár perccel a születését követően oxigénhiány következtében meghal.
A gyász „egészséges” lefolyása a szakemberek szerint optimálisan egy teljes év. Ez idő alatt újraértelmezhető és másfajta minőségben megélhető minden, ami a szeretett emberrel addig közös élmény volt: az ünnepek, az északok… Lassú elengedéssel adaptálódni lehet az új élethelyzethez. Az egy évnél tovább elhúzódó gyász a lélektani krízisben történő „megrekedés” fojtogató állapota. Az érintetteknek ebben a fázisban professzionális, külső segítségre van (lenne) szükségük, hogy feloldást, új életcél-értelmezéseket nyerjenek.
A gyász tehát természetes folyamat, amelynek engedni kellene. Ugyanakkor nem törvényszerű, nem automatizmus, hogy valaki a gyásznak átadja magát. Ez a feldolgozási mód a tagadás, olyan lélektani jelenség, amely ugyanúgy figyelmet és érző, segítő beavatkozást igényel(ne), mint a hosszan elhúzódó gyász.
Hogyan lehet egy újszülött elvesztését feldolgozni szülőként, társként, közeli családtagként? Erre láthatunk különböző, destruktív jellegű megoldásokat, beleértve az együttérzésbe csomagolt tapintatlanságot, a részvét helyébe lépő érzéketlenség megalázó csendjét, a rítusokhoz való ragaszkodás görcsösségeit, a felelős kemény elszámoltatása felett érzett elégtételt.
A szülői gyászt nyomasztó, totális magányként érzékeljük, egy látszólag érzéketlen – sajátos normák szerint működő – környezetben, amelyben a közös veszteségélmény nem azonos irányba mutat, inkább romboló, mint építő jellegű; de végül ez a nehéz próbatétel vezeti el az anyát a generációs családi titkok, kapcsolati tabuk felszámolásához, és a legnagyobb veszteséggel való megbékéléséhez.
Különösen megindító a történetet végigkísérő „alma metafora”, az utolsó részben kapunk magyarázatot, arra, hogy az újszülöttjét elveszítő anya miért eszik folyton almát, miért akar almamagokat csíráztatni…
A dúla ellen indított büntetőper utolsó tárgyalásán Marthát, tanúként, olyan embernek láthatjuk, amilyennek (titkon) addig is szerettük volna. Egy érző, erős, önálló és felelősségvállalásra képes nőként. Martha tanúvallomása a film legemberibb és legerősebb jelenete.
Az utolsó képkockákat mintha feloldásként kapnánk; kiemel bennünket a nyomasztó eseményekből. Mert az élet végül is szép. Az életre kell igent mondani.
Forgalmazó: Netflix
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média izgalmas világában, szinte minden klasszikus sajtóműfajban kipróbáltam magam. 2006-2012 között szakújságíróként tevékenykedtem, szakmai kiadványok és rendezvények létrejöttében közreműködtem.
Néhány éve visszakanyarodtam a segítő hivatáshoz; gyermekvédelmi alapellátás keretében általános és középiskolásokkal foglalkozom, prevenciós foglalkozásokat tartok, szakmai érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a szociális kompetenciafejlesztés és a készségfejlesztés áll. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének mesterképzésén az iskolai mentálhigiéné volt a kutatási témám. Okleveles szociális munkás, intézményi kommunikátor, újságíró és kiadványszerkesztő képesítésekkel rendelkezem.
