Ha egy szülő elveszíti gyermekét, arra nincsen szavunk. Pieces of a Woman. Mélyre visz Mundruczó Kornél Oscar-esélyes filmdrámája

„A feleség, aki eltemeti férjét; a férj, aki eltemeti feleségét: özvegy. A gyermek, aki elveszíti szüleit: árva. Ám nincs szó, amely megnevezné a szülőt, aki sírba fekteti gyermekét.” Mácz István

A Pieces of a Woman c. filmdráma egy fiatal, családalapításra készülő fiatal pár néhány hónapját felölelő történet. A film forgalmazója, a Netflix, 2021. január 7-én tűzte műsorára. Nyilván a magyar vonatkozások is ébren tartják az érdeklődést, a 126 perces kanadai-magyar-amerikai koprodukció Wéber Kata színdarabja alapján készült, Mundruczó Kornél rendezte. A filmet Montreálban forgatták. Az Oscar-esélyesként emlegetett alkotásban Martin Scorsese executive producerként vett részt. Húzóereje van tehát bőven a finomkodástól mentes filmnek és a szereposztás is telitalálat. 

Az 1988-as születésű angol színésznő, Vanessa Kirby a 2020-as Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a legjobb filmszínésznőnek járó díjat Martha Weiss megformálásáért; a 2021-es, 78. Golden Globe egyik esélyese, a legjobb színésznő díjára jelölték. Filmbéli férjét, Sean Carson-t az amerikai Shia LaBeouffel alakítja, aki gyerekszínészként kezdte filmes pályafutását. Nehéz gyermekkorát, a korán jött ismertséget s annak áldatlan hozadékait nehezen dolgozta fel, még a közelmúltban is a botrányaitól volt hangos a sajtó. Tehetségéhez ugyanakkor nem fér kétség, autentikus „figura” ebben a realisztikus történetben is, melynek központi témája a veszteség.

A film egy nehéz gyászfolyamatot mutat be egy fiatal pár – tágabb értelemben egy nehéz történelmi múlttal terhelt család – történetén keresztül. A történet azzal indul, hogy a pár elsőszülött kislánya egy komplikált otthonszülést követően, pár perccel a születését követően oxigénhiány következtében meghal.

A gyász „egészséges” lefolyása a szakemberek szerint optimálisan egy teljes év. Ez idő alatt újraértelmezhető és másfajta minőségben megélhető minden, ami a szeretett emberrel addig közös élmény volt: az ünnepek, az északok… Lassú elengedéssel adaptálódni lehet az új élethelyzethez. Az egy évnél tovább elhúzódó gyász a lélektani krízisben történő „megrekedés” fojtogató állapota. Az érintetteknek ebben a fázisban professzionális, külső segítségre van (lenne) szükségük, hogy feloldást, új életcél-értelmezéseket nyerjenek.

A gyász tehát természetes folyamat, amelynek engedni kellene. Ugyanakkor nem törvényszerű, nem automatizmus, hogy valaki a gyásznak átadja magát. Ez a feldolgozási mód a tagadás, olyan lélektani jelenség, amely ugyanúgy figyelmet és érző, segítő beavatkozást igényel(ne), mint a hosszan elhúzódó gyász.

Hogyan lehet egy újszülött elvesztését feldolgozni szülőként, társként, közeli családtagként? Erre láthatunk különböző, destruktív jellegű megoldásokat, beleértve az együttérzésbe csomagolt tapintatlanságot, a részvét helyébe lépő érzéketlenség megalázó csendjét, a rítusokhoz való ragaszkodás görcsösségeit, a felelős kemény elszámoltatása felett érzett elégtételt.

A szülői gyászt nyomasztó, totális magányként érzékeljük, egy látszólag érzéketlen – sajátos normák szerint működő – környezetben, amelyben a közös veszteségélmény nem azonos irányba mutat, inkább romboló, mint építő jellegű; de végül ez a nehéz próbatétel vezeti el az anyát a generációs családi titkok, kapcsolati tabuk felszámolásához, és a legnagyobb veszteséggel való megbékéléséhez.

Különösen megindító a történetet végigkísérő „alma metafora”, az utolsó részben kapunk magyarázatot, arra, hogy az újszülöttjét elveszítő anya miért eszik folyton almát, miért akar almamagokat csíráztatni…

A dúla ellen indított büntetőper utolsó tárgyalásán Marthát, tanúként, olyan embernek láthatjuk, amilyennek (titkon) addig is szerettük volna. Egy érző, erős, önálló és felelősségvállalásra képes nőként. Martha tanúvallomása a film legemberibb és legerősebb jelenete.

Az utolsó képkockákat mintha feloldásként kapnánk; kiemel bennünket a nyomasztó eseményekből. Mert az élet végül is szép. Az életre kell igent mondani. 

Forgalmazó: Netflix

A film adatlapja >>

Mesterházy Mónika

Alapító-főszerkesztő

Több mint 20 évet töltöttem az írott média izgalmas világában, szinte minden klasszikus sajtóműfajban kipróbáltam magam. 2006-2012 között főként szakújságíróként ténykedtem és fenntartható építészet témaköréhez kapcsolódó szakmai konferenciák, workshopok, illetve szakkiadványok létrejöttében közreműködtem.

Újságíróként szerettem volna kimaradni a nagy médiaátrendeződésből, részben ezért hoztam létre 2013-ban ezt a független felületet. A magazin kitartó munka és elköteleződés eredménye, család, munka mellett, szabadidőnk terhére gondozzuk alkotótársaimmal.

Néhány éve visszakanyarodtam a segítő hivatáshoz; gyermekvédelmi alapellátás keretében általános és középiskolásokkal foglalkozom élménypedagógiai alapokon nyugvó készség- és szociális kompetenciafejlesztést célzó csoportfoglalkozások, tematikus táborok keretében. Főbb témaköreim prevenciós-edukációs területen: kortárs bántalmazás, cyber bullying, netikett, tudatos médiahasználat, ökoszemlélet, fenntarthatóság. Szociális munkás, intézményi kommunikátor, újságíró, kiadványszerkesztő képesítésekkel rendelkezem. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet mesterképzésén az iskolai mentálhigiénét választottam kutatási témámnak. Diplomamunkám címe: „Ki segít, ha baj van?” Mentálhigiéné általános és középiskolában.