Túlélők, életigenlők. A legnehezebb sorshelyzetekből is van kiút! Reményt adó memoárok
A legmegdöbbentőbb történeteket nem az emberi fantázia szüli, hanem a sors, ezért sokkal érdekesebbek azok a történetek, melyeket az érintettek maguk mesélnek el. Az alábbi memoárokat (a szó jó értelmében) hétköznapi emberek írták. Egy férfi, két nő, három teljesen más világ; mégis összeérnek, hisz mindhárman olyan emberpróbáló dolgokon mentek át, amiket elképzelni is nehéz, nemhogy túlélni.
Három korábbi kiadású kötet a könyvespolcról.
Paulinyi Tamás: Bólébál
Paulinyi Tamás Bólébál c. kötetében a szülei által megnyomorított gyermek- és ifjúkorát dolgozza fel ironikus, könnyfakasztó humorral.
A laza könnyedséggel íródott történet fájón szórakoztat; Popper Péter varázskönyvnek nevezte a Bólébált, és találóan fogalmazott.
Zseniális, hogy Paulinyi ilyen tárgyszerűen – magát is kigúnyolva – képes felidézni a jótékony feledésbe kívánkozó emlékeket, az abszurdabbnál abszurdabb helyzeteket, melyeket szerencsétlen gyerekként volt kénytelen megélni az alkoholista szülők, az anya félnótás szeretője és az italozó, szellemileg teljesen leépült nagymama mellett.
A szerző hosszú utat járt be; gyerekként kénytelen volt beérni a szívszorítóan üres ünnepekkel; elviselte a drámai nagyjeleneteket, a lelki és fizikai ütlegeket.
Szomorú, ha a szülők a gyereknek nem példaképei, hanem elrejteni való szégyenei.
Mi segítette a túlélésben? A mellébeszélés taktikája – igyekezett a külvilág előtt szépre, vagy legalábbis szebbre színezni a családi valóságot.
Paulinyi Tamás nagy utat járt be. Ismert író, költő, lapszerkesztő, pszi-kutató; elhallgathatta volna a nagyközönség előtt hányattatott indulását, de nem így tette. A Bólébál felfogható önterápiának is, ráadásként az olvasók is nyernek a remek stílusban megírt történettel.
Natascha Kampusch: 3096 nap
Natascha Kampusch memoárja megnyomja az embert, de mit is várhatnánk a szerzőtől, akit 10 évesen – iskolába menet – a nyílt utcán raboltak el, s tartottak fogva nyolc éven, 3096 napon át egy külvilágtól hermetikusan elzárt, ablaktalan helyiségben.
Natascha Kampusch céltudatos, intelligens nővé cseperedett Wolfgang Priklopil fogságában. Hihetetlen, éppen ezért csodálatra méltó az a lelkierő, ami segítette őt túlélni (úgy is, hogy tudjuk, hasonló helyzetbe kerültek már mások is).
Elgondolkodtató, hogy a fiatal nő az emberekből általában agressziót és elfordulást vált ki, mivel a többség nem tudja (jól) kezelni a lány által átélt dolgokat; az áldozatot szívesen látnák benne, ám Natascha nem képes mártírszerepben tetszelegni. Lényéből erő sugárzik, s ezzel nemigen tudnak mit kezdeni a pátyolgatásra kész (?) emberek. Szokatlan és unszimpatikus a Nataschából áradó nyers erő, ráadásul gyanús is.
Valóban elgondolkodtató, hogy a kötetben miért nem beszél nyíltan a szexualitásról – noha mindenről tüzetesen beszámol. Éppen ezzel ad alapot találgatásoknak: vajon mi volt kettejük között? Natascha Kampusch azt mondja: rabságának legalább ezt a részét szeretné magának megőrizni. Nem tudjuk, volt-e egyáltalán szexuális kapcsolat kettejük között – feltételezhetően volt.
Natascha Kampusch Wolfgang Priklopil öngyilkosságát részben nagy megkönnyebbüléssel, részben mély részvéttel vette tudomásul. Stockholm-szindrómának nevezik, amikor az áldozat ambivalens módon érzelmileg kötődni kezd a tetteshez. (A nő 2006-ban szökött meg; azóta sem tudta feldolgozni a rabságban töltött éveket, depresszióval küzd.)
Ne csodálkozzunk, ha az embertelen körülmények között fogva tartott lány memoárját olvasva elkezdjük (még) jobban értékelni a szabadságunkat. A történet arra is ráirányítja a figyelmet, hogy mennyire felszínesen éljük meg a mindennapi örömöket (sokszor nemörömként) és mennyire ki tudunk fordulni önmagunkból piszlicsáré ügyek miatt.
Sophie van der Stap: Ma szőke vagyok
Sophie van der Stap egy fiatal holland lány. Szép. Helye lenne a glamour modellek között. Sajnos nem modellként vált ismertté a hazájában. Ma szőke vagyok címmel írta meg memoárját, a könyv Magyarországon is megjelent 2008-ban.
A lány 21 éves volt, amikor egyik tüdején elszórt tumorgócokat találtak, némelyik nagysága elérte az 5 centit. Nem kell taglalni, milyen is lehet ezzel szembesülni a betegnek és a családnak. A halál szele hirtelen mindenkit megcsap, elindul az érzelmi hullámvasút, a megpróbáló kezelések sora.
Sophie Van Der Stap történetén keresztül nyomon követhető az egyéves küzdelem. A betegségéhez öniróniával viszonyuló, mindvégig optimista lány története nem telepszik rá nyomasztóan az olvasóra, s ez a szerző érdeme. A történet konklúziója, hogy a rákbetegség, amit a többség rettegett, halálos kórnak tart, nem (feltétlenül) egyenlő a véggel.
Ma szőke vagyok. Mire utal a cím? A lány a kemoterápia következményeként elveszíti a hajkoronáját, s elkezd parókákat hordani. Mindegyik más személyiséget kölcsönöz neki – vagy épp fordítva, ő ruházza fel parókáit személyiségjegyekkel… Sophie 9 parókát gyűjt be, és mindig az aktuális hangulatához illő műhajat viseli.
Sophie van der Stap meggyógyult; könyve, története által vált híressé. Számos interjú készült vele, rendezvényekre hívják, „kampányarc” lett Hollandiában. Itt lehet megkukkolni az Instagram oldalát >>
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.