Túlélők, életigenlők. A legnehezebb sorshelyzetekből is van kiút! Reményt adó memoárok
A legmegdöbbentőbb történeteket nem az emberi fantázia szüli, hanem a sors, ezért sokkal érdekesebbek azok a történetek, melyeket az érintettek maguk mesélnek el. Az alábbi memoárokat (a szó jó értelmében) hétköznapi emberek írták. Egy férfi, két nő, három teljesen más világ; mégis összeérnek, hisz mindhárman olyan emberpróbáló dolgokon mentek át, amiket elképzelni is nehéz, nemhogy túlélni.
Három korábbi kiadású kötet a könyvespolcról.
Paulinyi Tamás: Bólébál

A laza könnyedséggel íródott történet fájón szórakoztat; Popper Péter varázskönyvnek nevezte a Bólébált, és találóan fogalmazott.
Zseniális, hogy Paulinyi ilyen tárgyszerűen – magát is kigúnyolva – képes felidézni a jótékony feledésbe kívánkozó emlékeket, az abszurdabbnál abszurdabb helyzeteket, melyeket szerencsétlen gyerekként volt kénytelen megélni az alkoholista szülők, az anya félnótás szeretője és az italozó, szellemileg teljesen leépült nagymama mellett.
A szerző hosszú utat járt be; gyerekként kénytelen volt beérni a szívszorítóan üres ünnepekkel; elviselte a drámai nagyjeleneteket, a lelki és fizikai ütlegeket.
Szomorú, ha a szülők a gyereknek nem példaképei, hanem elrejteni való szégyenei.
Mi segítette a túlélésben? A mellébeszélés taktikája – igyekezett a külvilág előtt szépre, vagy legalábbis szebbre színezni a családi valóságot.
Paulinyi Tamás nagy utat járt be. Ismert író, költő, lapszerkesztő, pszi-kutató; elhallgathatta volna a nagyközönség előtt hányattatott indulását, de nem így tette. A Bólébál felfogható önterápiának is, ráadásként az olvasók is nyernek a remek stílusban megírt történettel.
Natascha Kampusch: 3096 nap
Natascha Kampusch memoárja megnyomja az embert, de mit is várhatnánk a szerzőtől, akit 10 évesen – iskolába menet – a nyílt utcán raboltak el, s tartottak fogva nyolc éven, 3096 napon át egy külvilágtól hermetikusan elzárt, ablaktalan helyiségben.
Natascha Kampusch céltudatos, intelligens nővé cseperedett Wolfgang Priklopil fogságában. Hihetetlen, éppen ezért csodálatra méltó az a lelkierő, ami segítette őt túlélni (úgy is, hogy tudjuk, hasonló helyzetbe kerültek már mások is).

Valóban elgondolkodtató, hogy a kötetben miért nem beszél nyíltan a szexualitásról – noha mindenről tüzetesen beszámol. Éppen ezzel ad alapot találgatásoknak: vajon mi volt kettejük között? Natascha Kampusch azt mondja: rabságának legalább ezt a részét szeretné magának megőrizni. Nem tudjuk, volt-e egyáltalán szexuális kapcsolat kettejük között – feltételezhetően volt.
Natascha Kampusch Wolfgang Priklopil öngyilkosságát részben nagy megkönnyebbüléssel, részben mély részvéttel vette tudomásul. Stockholm-szindrómának nevezik, amikor az áldozat ambivalens módon érzelmileg kötődni kezd a tetteshez. (A nő 2006-ban szökött meg; azóta sem tudta feldolgozni a rabságban töltött éveket, depresszióval küzd.)
Ne csodálkozzunk, ha az embertelen körülmények között fogva tartott lány memoárját olvasva elkezdjük (még) jobban értékelni a szabadságunkat. A történet arra is ráirányítja a figyelmet, hogy mennyire felszínesen éljük meg a mindennapi örömöket (sokszor nemörömként) és mennyire ki tudunk fordulni önmagunkból piszlicsáré ügyek miatt.
Sophie van der Stap: Ma szőke vagyok

A lány 21 éves volt, amikor egyik tüdején elszórt tumorgócokat találtak, némelyik nagysága elérte az 5 centit. Nem kell taglalni, milyen is lehet ezzel szembesülni a betegnek és a családnak. A halál szele hirtelen mindenkit megcsap, elindul az érzelmi hullámvasút, a megpróbáló kezelések sora.
Sophie Van Der Stap történetén keresztül nyomon követhető az egyéves küzdelem. A betegségéhez öniróniával viszonyuló, mindvégig optimista lány története nem telepszik rá nyomasztóan az olvasóra, s ez a szerző érdeme. A történet konklúziója, hogy a rákbetegség, amit a többség rettegett, halálos kórnak tart, nem (feltétlenül) egyenlő a véggel.
Ma szőke vagyok. Mire utal a cím? A lány a kemoterápia következményeként elveszíti a hajkoronáját, s elkezd parókákat hordani. Mindegyik más személyiséget kölcsönöz neki – vagy épp fordítva, ő ruházza fel parókáit személyiségjegyekkel… Sophie 9 parókát gyűjt be, és mindig az aktuális hangulatához illő műhajat viseli.
Sophie van der Stap meggyógyult; könyve, története által vált híressé. Számos interjú készült vele, rendezvényekre hívják, „kampányarc” lett Hollandiában. Itt lehet megkukkolni az Instagram oldalát >>

Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát. Az UNICEF Ébresztő óra önkéntes előadója vagyok. Megoldásfókuszú mediátor képesítéssel rendelkezem.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.




