Ugyanonnét folytatódik minden
KÉP ALÁ ÍRÁS
Kattogva kutatunk a múltba, képek kopognak a homlokunk alá, miközben egy tájat húz el mellettünk a halál. Minden egyre szemcsésebb lesz, zsibbad a lelkünk és zuhan ránk ezernyi sötét, csiklandós tűszúrás. Oldalra dőlünk, szorosan a mamához, arcunkon redőket mélyít a ruha, amit reggel sebtiben magára rántott.
Megáll a szerelvény, helyet cserélnek a leszállók a felszállókkal, de nem veszünk észre semmit, a sloziban a tányér fölött ülő megnémult öregasszonyt, a resti pultján támaszkodó fogatlan rokkantat, a pénztáros nőt, aki sírással küzd, amikor abba a városba váltanak jegyet, ahová a férje elszökött.
Alszunk a reményben, hogy máshol alszunk és más alszik mellettünk, hogy a szarvasok futása nem riadalom, hanem szabad vágta, hogy a kocsiban mindenkit alaposan szemügyre vevő bőrkabátos férfiak nem a határsáv felé tartókat akarják leszállítani, hanem eltévedt cowboyok, marconák, megalkuvást nem tűrők.
Aztán nagyot rándul a vonat, a mama is rándul vele, és rádöbbenünk, hogy bizony ez nem kirándulás, hanem visszaébredtünk ugyanoda, az ébrenlét koszába. Fölriadunk és ugyanonnét folytatódik minden…
Fotó: Fortepan, Barbjerik Ferenc, 1963
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
