Valentin nap és Szent Bálint napja. Hogyan kapcsolódik egymáshoz a világi és a keresztény ünnep?
Voltak idők, idősebbek még emlékezhetnek rá, amikor a „nyugatról” érkező izgalmas és „bűnös” dolgokra, úgymint rágógumi, farmernadrág, kóla, kétféleképpen tekintettek: vagy lelkesen megragadva minden lehetőséget, hogy efféle csodákra szert tegyenek, vagy fintorogva, teljes elutasítással, az emberiség elkorcsosulását látva benne.
Most hasonló a helyzet a Valentin nappal (és persze a Halloween-nel, de azon most nem lehet szezonálisan morogni). Vannak, akik örömmel ünneplik „a szerelmesek napját”, élvezik, hogy az üzletek széles választékban kínálnak szinte bármit, amit lehet szívecskés kivitelben árulni, és vannak, akik morognak miatta. Ez utóbbiak általában nem elégszenek meg azzal, hogy ők maguk nem költenek lufira-virágra-bonbonra, hanem sok esetben az ünneplőknek is „beszólnak”.
Mert ugye a Valentin nap „import-cucc”, nem magyar, nem ősi, nem „a miénk”. No de mi is ez a Valentin nap, honnan ered az ünnep?
Mint oly sok más esetben, a keresztény ünnep egy már meglévő „pogány” ünnep időpontjára települt rá. Ez nagyon fontos volt az akkori egyházpolitika szerint, hiszen ha a keresztény ünnepek máskor vannak, mint a kiirtásra szánt pogány rítusok, akkor az embereknek lehetőségük van mindkét irányban ünnepelni. Így hát a karácsony a korábbi Saturnalia idejére került, a Húsvét Ostara germán tavaszistennő ünnepére, a Mindenszentek, illetve Halottak napja pedig a kelta Samhain időszakára.
Az ókori Rómában két vallási ünnep is létezett a Bálint-nap körüli napokon: Faunus ünnepe és a Lupercalia nevű ünnep, amikor a rosszindulatú, farkas alakú Lupercus istent engesztelték ki. Ennek a másik neve Februa, amiből a február hónap neve ered: februának nevezték azokat a kecskebőr szíjakat, amelyekkel a fiatalokat, főleg a nőket rituálisan megostorozták, tisztulást és termékenységet idézve rájuk. A termékenység-ünnep kellemesebb része Júnó istennő, a házasság pártfogójának ünnepe: a fiatal lányok Júnó templomába mentek szerelmi jóslatért az „igazi” megtalálásához. A férjek virágot ajándékoztak feleségüknek. Az alsóbb népréteg körében tombolát húztak a hajadon lányok neveivel, így boronáltak össze párokat, akik egy ideig „együtt jártak”, és néha meg is szerették egymást és össze is házasodtak.
A keresztény szokás eredete, hogy Szent Bálint püspök a 14. században a jegyesek és fiatal házasok védőszentjévé vált Angliában és Franciaországban. A történet szerint mielőtt keresztény hite miatt II. Claudius császár idején kivégezték, Bálint a hite erejével a börtönőre vak leányának visszaadta a látását. Mielőtt – a hagyomány szerint – február 14-én kivégezték, búcsúüzenetet küldött a lánynak, amelyet így írt alá: „A Te Bálintod.”
Ez a Bálint-napi üzenetküldés eredetének leggyakoribb magyarázata. A legenda szerint a püspök a szerelmeseket a keresztény szokások szerint megeskette egymással, köztük katonákat is, akiknek az akkori császári parancsok értelmében nem lett volna szabad házasságra lépni. A friss házaspárokat megajándékozta kertje virágaival. A hagyomány úgy tartja, hogy ezek a házasságok jó csillagzat alatt születtek. A vallásos, az egyházi liturgiában gyökerező eredete ennek az ünnepnek Jézusnak, mint égi vőlegénynek a megérkezése az égi esküvőre.
Magyarországon az itt élő németek körében volt népszerű Szent Bálint, de a magyarok is számon tartották. A szerelem mellett Szent Bálint másik „szakterülete” a nyavalyatörés, vagyis az epilepszia volt. Az erre hajlamosak gyakran hordtak a nyakukban bálintkeresztet (másik nevén frászkeresztet).
Angliában az ünnep népszerűsége Chaucer „Madarak parlamentje” című költeményére nyúlik vissza, amit 1383-ban mutattak be II. Richárd király udvarában a Valentin-napi ünnepség keretében. A költemény egy régi mítoszt dolgoz fel: a madarak e napon gyülekeznek Triász, a természet istennője köré, hogy így mindegyikük társra találjon.
Milyen érdekes, hogy világszerte legismertebb népdalunk épp így szól:
„Tavaszi szél vizet áraszt,
Virágom, virágom,
Minden madár társat választ,
Virágom, virágom…”
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
