Világunk madártávlatból. A természet és az ember kapcsolatára hívják fel a figyelmet Radisics Milán lenyűgöző drónfotói

Radisics Milán képein a táj absztrakt festménynek tűnik, az Év Természetfotósa pályázaton 2020-ban ő kapta a legtöbb díjat, de képei a BBC Wildlife Magazine-ban is megjelentek, 2008-ban ő honosította meg a természetfotó-riport műfaját Magyarországon a szürkemarhákról szóló fotóesszéjével. A National Geogpraphic magazin munkatársa,  saját rovattal, továbbá számos elismerésben részesült a Magyar Sajtófotó Pályázaton, illetve szerte a világon, Londonban, Moszkvában, Kaliforniában, Kenyában, Németországban és Olaszországban. Két évvel ezelőtt kiterjesztette kreatív perspektíváját, drónnal készült képekkel kezdte megmutatni felülről a Földet, megdöbbentő történeteket mesélve ezzel a természet és az ember kapcsolatáról. Az elmúlt két évben huszonkét országot járt be, hogy a Water.Shapes.Earth című projekt keretében rávilágítson a vízkészletek fontosságára, az éghajlatváltozás és az emberi pusztítás következményeire.

– Miért a víz útja lett az egyik központi témája?

– Amikor drónnal kezdtem fotózni, eufória fogott el a látványtól, a perspektíva beláthatatlan, a színek is mások fentről, nincs fénytörés, nincs visszatükröződés. De nemcsak én fedeztem fel ezt a lehetőséget, mások is, és azt vettem észre, hogy ezek a képek egymás alteregói lettek. Önismétlés lett belőle, ezért igyekeztem a saját stílusomat kialakítani ebben a műfajban. A vízzel kapcsolatos témák jobban megfogtak, a mocsár, a tengerpart, a tavak, a medencék, elkezdtem ebben az irányba fókuszálni. Volt egy fordulópont, Olaszországban egy csodalatos mocsarat fotóztam, aztán a drónnal elindultam a szárazföld belseje felé, és láttam, hogy valaha ott is mocsár volt, ma viszont szántóföldek. Elképesztően gyönyörű volt a táj, a mocsár, a víz által alakított formák, de mindennek volt egy tragikus üzenete is, a kiszáradt területeké, amiket meghódított a mezőgazdaság. Rá kellett jönnöm, hogy a tájról, fentről készült fotó is tud történetet mesélni, még hozzá a természet és az ember kapcsolatáról. A National Geographicnál tanultam meg, hogy egy kép lehet kiemelkedő esztétikai élmény, de ha nem hordoz üzenetet, akkor csak ennyi marad és elvész a sok szép kép között, amivel immár naponta találkozunk. Ha azonban van mögötte történet, akkor a kép kapcsolatot teremt ehhez a mondanivalóhoz, emlékeztet minket erre az üzenetre és megmarad a fejünkben. A víz pedig szervező erővé vált ebben az üzenetben, amit én szeretnék átadni. Nagyon távoli témákat kapcsol össze, mint a sólepárlók vagy az erőművek működésének következményei, a mezőgazdaság, a turizmus, az áramtermelés, a bányászat, a nehézipar. Mindenhez használunk a vizet, és amikor elfogy, az is látszik a tájban, akkor jön a szárazság, a küszködés, a szenvedés.

Villamayor de Gállego, Zaragoza, Spanyolország. Sötét, száraz növényzettel borított dombok között megmunkált búzamezők, a frissen kibújt búzaszálak zöldellnek, a vonalaknak látszó kőfalak tartják meg a vizet

– A drónnal, fentről látott táj egy teljesen új prespektíva az emberiség számára, amivel talán egy fokkal jobban kezdünk el figyelni a természet védelmére?

– Igen, az emberek nem látják a föld perspektívájából, mekkora változásokat viszünk végbe a természetben. De nemcsak a perspektíva más, hanem a lehetőségek is, bizonyos helyekre, például mocsarakba csónakkal sem lehet eljutni vagy a Balaton jegére sem biztonságos merészkedni. Tehát különleges fotók készíthetőek ilyen módon, de elsősorban egy új nézőpontból láthatjuk az emberi tevékenység következményeit. Nemcsak ma, hanem már több száz éve is romboltuk a természetet, ennek a nyomai tisztán látszódnak fentről, gyönyörű és tragikus a táj. Isonzónál ezt láttam, és ezt akarom bemutatni a Water.Shapes.Earth keretében. Így alakult ki a három fejezet, a szép, tiszta, természetes víz, továbbá az emberrel való találkozás nyomai, legvégül pedig a kiszáradás következményei. Mára már több mint harminc sorozatot készítettem két év alatt, harminc különböző témáról, ami a vizet érinti. Eleinte csak az élményeimet akartam megosztani, aztán egyre tudatosabban az üzenetet átadni, hogy a globális problémák, a víz fogyása, a felmelegedés, az élelmezés nehézségei mind összefüggésben vannak és ez fentről gyönyörűen látszik. Jelenleg Európa huszonkét országából vannak képeim, de még szeretnék elmenni a Balkán déli részére, a török száraz fennsíkra, valamint Skandináviába a fjordokhoz, a finnországi tavakhoz  Ha ez lezárul, és jó lesz a fogadtatás, talán más kontinenseket is bemutatok.

– Sok kép készült Spanyolországban, legalábbis az Év természetfotói között több is szerepel onnan.

– Ott már szárazság van és küszködés, bizonyos területeken hónapokig nem esik az eső és nyáron ötven fok van. Zaragoza környékén hosszú-hosszú mérföldeken keresztül már csak olívát és búzát látni, az előbbi ugyanis átvészeli a meleget, az utóbbit pedig learatják a meleg előtt. Nincs semmi más, se szőlő, se tök, se napraforgó, se egyéb növényzet. Ehelyett a tengerpartokon, Almería mellett állítottak fel óriási üvegházakat, ahol megtermelnek minden mást, onnan etetik Spanyolországot és Európát, és úgy maradnak árversenyben, hogy az Afrikából érkezett bevándorlók rabszolgatartásra emlékeztető körülmények között dolgoznak és élnek. Vegyszereket használnak védőfelszerelés nélkül, szivacsokon alszanak, senki nem törődik a munkavédelmi előírások betartásával, hiszen illegális vendégmunkásként nem is fordulhatnak a rendőrséghez. Közben a termelők kiszívják és ellocsolják az összes vizet a talajból, amerre a szem ellát, nincs természetes növényzet, csak fóliaházak, műanyag-tenger. S Európa pedig elnézi mindezt, mert a nagy üzletláncokban olcsón kapni paradicsomot, jégsalátát meg cukkinit. Ez egy ökológiai és társadalmi katasztrófa. De nem szeretnék hangos környezetvédelmi harcos lenni, az sokszor éppen az ellenkező hatást váltja ki az emberekből. Én azt választottam, hogy tükröt mutatok. Ez általában nagyobb sokkhatást okoz.

Parque Eólico Arias, El Burgo de Ebro, Zaragoza, Spanyolország. Learatott búzamezők foltjai a dombok lankáin

– Valóban, az egyik képén radioaktív vizeket látni. Nem is hittem, hogy ilyen még létezhet Európában.

– Az egy radioaktív, ipari hulladék tárolására szolgáló, elhagyatott tó Spanyolországban, Huelva mellett egy nagy mocsár közepén. Ipari szennyezéstől halott a táj, egy vezető agrárvegyipari konglomerátum 2020-ig százhúsz millió tonna hulladékot, többek között nehézfémet, radioaktív tóriumot tartalmazó, kénsavas anyagot halmozott itt fel. A gyártást már beszüntették, de a veszélyes anyagok ott maradtak. A tározók persze nem felelnek meg a szabványoknak, évről-évre több tonna arzén, kadmium, urán szivárog belőlük a közeli Tinto folyóba, a terület földrengésveszélyes, a gátrendszert alulról az óceán, felülről a Tinto mossa, a katasztrófa borítékolható. Európán keresztül az egész világot be lehet mutatni, gleccsereken és sivatagokon egyaránt ott az ember kezének a nyoma.

Olaszország, Velence. Színes füvek és kavargó csatornák a velencei lagúna sós mocsarában található 62 kis sziget egyikén, amely a Földközi-tenger medencéjének legnagyobb vizes élőhelye

– Mi mutatja a tájban azt, hogy már több évszázada alakítjuk?

– Például a sólepárlók. A só és az emberiség történelme jelentős mértékben összefügg. Az emberek általában azt gondolják, a só értelme az, hogy ízt adjon az ételnek. De ennél fontosabb, hogy tartósítja a húst. Abban az időben, amikor sorra indultak a hajók Spanyolországból a világ felfedezésére, de leginkább a meghódítására, akkor a hosszú tengeri utakat a sóban tartósított élelmiszer tette lehetővé. Ezek a hódítások hivatottak azután rendbe hozni az európai országok gazdaságát, és ez magyarázza, hogy a tengerparttól Sevilla-ig, nyolcvan kilométeren keresztül miért vannak sólepárlók.

Landeyjar terület, Dél-Izland. Az Affall folyó és a hozzá csatlakozó három színes mellékfolyó találkozása az Atlanti-óceán partján. A mellékfolyók kiáztatják a talajból az ásványi anyagokat, majd a fekete homokos strandon egyesülve az óceánba folynak

– Vissza szokott menni ugyanazok a helyekre, hogy kövesse a változásokat, a felmelegedés hatásait. Ilyen rövid idő alatt is látszik a különbség?

– Igen, pár év alatt is. De vannak apró változások is, amelyek csak felülről észrevehetőek. Például a sólepárlókban a sós víz színe egy algaféle miatt olyan vörös, ami karotint termel. De ahogy változik ez az életközösség, ahogy nő a só koncentrációja, úgy mélyül ez a szín. Ezek a különbségek csak nagytömegben látszódnak, felülről, és a mesterségesen alakított tájból kifejezett olyan kompozíciókat lehet kihozni, amelyek Rothko képeire hasonlítanak. A mocsarak is változnak, évszakok szerint, de a vegyi üzemek színe is lehet barna, méregzöld, rózsaszín, attól függően, éppen milyen vegyi anyagok vannak túlsúlyban a tározókban.

Toledo fentről

– Magyarországon mit szeret fotózni?

– Gyönyörű témák vannak itt is, Balatonmáriafürdőnél a nyugati csatorna, amin keresztül a Balatont szabályozzák, a Sió kiegyenesítése is érdekes történet, a jég keletkezése, a növekedése, a karácsony tájékán leeresztett halastavak, amikor kirajzolódik a meder és elindulnak az algásodás folyamatai, a rohadás különleges formákat és brutális színeket képez, gyönyörűek a ködös völgyek is.

Huelva, Spanyolország. A phosphogypsummal teli tározókban rádiókatív szennyvíz áll évtizedek óta

– Miért néznek ki fentről úgy a tájak, mint az absztrakt festmények? Mintha a művészek már száz évvel ezelőtt is láttak volna fentről.

– Ez különösen Spanyolországban szembetűnő, ahol mintha spirituális kapcsolatban lenne Picasso vagy Míro a spanyol tájjal. Ennek oka részben az, hogy számunkra szokatlan ez az új perspektíva, ezért absztraktnak tűnik. Egyelőre nem megszokott látvány. Amikor kompozíciót teremtek, játszom is ezzel, hogy egyszerre szokatlan és ismerős, csúnya és esztétikus, sötét és világos, ez egy folyamatos dualitást teremt. Másrészt a táj észrevétlenül formálhatta a kultúránkat már évezredek óta, beszivárgott a művészetbe, ezek a vonalak, a részben látott, részben megsejtett kép inspirálta az alkotókat. Illetve ebben szerepet játszik az is, hogy a természetben ugyanazok a formák ismétlődnek egészen kicsiben, a molekulák szintjén és egészen nagyban, a világegyetemben is. A hasonlóság ezekből az ismétlődő mintákból, szabályokból is következik.

Huelva, Spanyolország. A phosphogypsummal teli tározókban rádióaktív szennyvíz áll évtizedek óta

– Hogyan lett fotós?

– A családi rendezvényeken mindig a kezemben volt a fényképezőgép, de az 1999-es teljes napfogyatkozás olyan jelentőségű esemény volt a számomra, amit meg akartam örökíteni, erre professzionális módon készültem. Ezt az időpontot tekintem hivatalos kezdésnek, ami spirituális értelemben is nagy jelentőségű esemény, hiszen éppen egybesorakozott a Nap, a Föld és a Hold. Akkoriban megfeszített tempóban dolgoztam reklámszakemberként és nagyon jól esett a hétvégéken kimenni a természetbe, egyedül lenni, azt alkotni, amit én szeretnék. A saját fejemmel gondolkodni, nem a megrendelő és a vevői fejével egyszerre. Feltöltődés volt, aztán önkifejezési folyamattá vált. Ebben megmutathattam azt, ki vagyok én. Idővel egyre nagyobb teret engedtem az életemben a fotózásnak. A szürkemarhákról szóló sorozatomat szintén egy napfogyatkozásnak köszönhetem, 2003-ból. A Hortobágyon találkoztam velük az alkonyatban, és a jellegzetes formáik isnpirálni kezdtek. Ezzel aztán elnyertem a National Geographic fődíját, 44 ezer kép közül, majd a washingtoni szerkesztőségben kezdtek el arról mesélni, miért is fontos a képben a történet. Így fogtam a sorozat készítésébe.

Geirlandsá és Stjórm gleccserfolyásai Izlandon. A fekete vulkanikus homokban folyamatosan új utakat hoznak létre. Az olvadó gleccserekből különböző színű tápanyagok rakódnak le

– Mi a szürkemarhák története?

– Valaha nagy szürkemarha-gulyák alakították a tájat, a csárdák is ezen a nyomvonalon épültek olyan messze egymástól, amilyen távolságot egy nap meg tudtak tenni. A csárdák valójában a csikósok számára jelentették a megállókat, és egyébként a mai M1 es az útvonalát ezen az úton építették ki. A Zrínyi-, a Nádasdy-, az Esterházy-család is a gulyákból gazdagodott meg, Magyarországot egy időben a szürkemarhák tették európai nagyhatalommá, amikor a pestis után nem volt mit enni, mi szállítottunk húst egész Németország vagy Velence számára. Százötven éve még több millió szürkemarha volt, de az oroszok úgy gondolták, nem ér semmit, hiszen nem ad tejet, száraz a húsa. Ki akarták irtani ezt a fajtát, Bodó Imre professzor, aki akkor még fiatal mezőgazdasági mérnök volt, néhány lelkes munkatársával együtt menekítette meg a génállományt csalással, elbújtatva a teheneket és a bikákat. Később ő volt húsz évig a Magyar Szürke Szarvasmarha Tenyésztők Egyesületének az elnöke, a tevékenységének köszönhetően ma már tízezernél több tehenünk van.

Spanyolország, a vörös bauxitérc elszállítása

Lünen, Németország. Az újrahasznosítás egyik legnagyobb európai központjában tavakba gyűjtik a mellékterméket

– Mi a célja?

– Hogy cselekvésre ösztönözzem az embereket.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

14 + három =

hirdetés