A békesség reménye
Amikor a tüdőt ellepi az illatos meleg szorítása, és nem tudjuk az ünneptől mámorosabb minden, vagy attól, hogy ismét megértük az új tavaszt. Húsvét, annak a biztos tudata, hogy most már eljön a nyár, a talpamat a folyó kavicsain csúsztatom, miközben a bokámnál siklik az átlátszó víz. A békesség reménye.
És persze Jézus, és az ő áldozata érettünk, amiben nem lehet lelkifurdalás nélkül nem hinni, hiszen pontosan tudjuk, hogy „senki nem hisz mindig és senki nem hisz soha”. Valahogy gyerekként mindig tiszta inget húztunk. Hófehér, ropogós ingben fociztunk az udvaron, vagy dobáltuk a tojásba a nehéz fém kétforintost, amin akkoriban még négy gombóc fagylaltot mért ki a Profeld Hugi a Kismackóban.
Nem tudom miért volt minden annyira fehér, annyira tiszta és fényes. Talán, mert álmunkban még nem ugrott keresztül rajtunk a halál, talán mert nem csak vigasztaltuk magunkat az ártatlanságunkkal, hanem tényleg ártatlanok voltunk.
Ahogy előredőlök és kinézek az ablakon, a nagy festő ma mélyszürkébe mártotta az ecsetjét, és valaki rázza a csenevész virágú fákat. A Székesegyház környéke fölállványozva, projektek és elnyert támogatások lebegnek a hatalmas molinókon. A hírekben nem ugrálnak a nyulak, hanem vacognak értetlenül, a félelem bebújt a felöltők alá. Jézus sem licitál a világ szívére, csak fáradtan köhög és elindul föl a hegyre.
Hol vannak a régi tiszta ingek, a boldogan bátor hunyorgások bele a napba, a folyók metsző siklása, a halak álma a melegebb, távolibb, boldogabb vizekről?
És mégis húsvét, és mégis élet. Meleg szárnysuhogás minden megmaradt pillanatban.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
