Lélekvesztő retorika. Mindent szabad?
Újságíró vagyok és szociális munkás.
Olyan időket élünk, amikor egyik hivatásra sem (feltétlenül) lehet büszke az ember, más-más okok miatt… Két különböző szakterület, más-más társadalmi megítéléssel, presztízzsel.
Napilapnál kezdtem a pályafutásomat húsz éve, szociális munkás szakos főiskolásként. Nem így terveztem, így alakult. Megláttam egy álláshirdetést a megyei napilapban, beírót kerestek határozott időre, s anélkül hogy végiggondoltam volna a dolgot, felhívtam a szerkesztőséget. Behívtak egy próbamunkára. Felvettek, így cseppentem a médiába.
Élt egy kép a fejemben az újságírókról: kiforrott világnézettel bíró, tájékozott emberek, akik értik a mélyebb összefüggéseket. Tudják, hogy minden kimondott, leírt mondatukért felelősséggel tartoznak. Hisznek abban, hogy a média a negyedik hatalmi ág a törvényhozás, a bírói hatalom és a végrehajtó hatalom mellett. Hogy befolyásolni tudják a választópolgárokat, ebből fakadóan függetlennek, pártatlannak illene lenniük…
Fiatal voltam, zöldfülű.
A szerkesztőségi ranglétra alsó fokán kezdtem. Az újság állandó rovatait gondoztam; kézzel írt olvasói leveleket pötyögtem be a számítógépbe, vagy újságírók jelentkeztek be telefonon külső helyszínekről, hogy bediktálják a cikküket. Gyorsnak kellett lenni és nem nagyon lehetett hibázni. Szociális munkásnak készültem, de megszerettem a szerkesztőségi munkát. Érdekesnek, izgalmasnak találtam az újságírói életet. Miután több száz liter kávét lefőztem kollégáknak, megjelenhetett az első önálló cikkem 2000-ben. Az újságíró identitás lassan bontakozott ki bennem, pedig az évek során begyűjtöttem a „szükséges papírokat”, szorgalmasan látogattam különböző médiaiskolákat. Szociális munkásnak sem éreztem magam, hiába tanultam nyolc féléven át társadalompolitikát, szociálpolitikát, pszichológiát, szociálpszichológiát, jogot, humánökológiát stb. A kötelező szakmai gyakorlatokat gyermekjóléti szolgálatnál, munkaügyi központban, SOS gyermekfaluban, rendőrségen töltöttem, de vállaltam pár hónapot a hajléktalanellátásban is.
Hajléktalanszállóba senki sem nagyon akart menni – sem gyakorlatra, sem dolgozni. A szakmán belül is mostoha terület, ún. alacsonyküszöbű ellátással, ahol a szociális munkásoknak hatványozottan kevés sikerélmény jut. Küzdelem annál inkább.
Hajléktalanellátásban dolgozni szélmalomharc. Hamar ki lehet égni. A sikerélményt is más mércével mérik. Már az siker, ha a klienseket sikerül konstruktív párbeszédre, belátásra bírni, és fagyos téli napokon besétálnak a nappali melegedőbe vagy a szállón éjszakáznak. És minden fagyhalál fájdalmas kudarc, az „eredménytelen” munka bénító tudatával, a tehetetlenség feszítő dühével. És ezt a terhet az utcai szociális munkások cipelik a hátukon. Méltatlanul kevés bérért.
Nem sokan bírják pszichésen. A gyakorlat után magam is menekülőre fogtam.
Újságíróként rendszeresen foglalkoztam szociális ügyekkel. Szerkeszthettem szociális tematikájú oldalt is, bemutattam számtalan segítő szakembert, nehéz sorsot. Belevittem az újságírásba a szociális munkát…
Mindkét szakmámban és állampolgárként is mélyen sértve érzem magam a kormányközeli bulvárújság 2018. november 9-i címlapja miatt, idézem: „Meddig élnek vissza a hajléktalanok az emberek türelmével? Nekik mindent szabad?”
Lélekvesztő retorika. Mi ez, ha nem az újságírás alja, szégyene? A magyar társadalom szégyene.
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.
