Lélekvesztő retorika. Mindent szabad?
Újságíró vagyok és szociális munkás.
Olyan időket élünk, amikor egyik hivatásra sem (feltétlenül) lehet büszke az ember, más-más okok miatt… Két különböző szakterület, más-más társadalmi megítéléssel, presztízzsel.
Napilapnál kezdtem a pályafutásomat húsz éve, szociális munkás szakos főiskolásként. Nem így terveztem, így alakult. Megláttam egy álláshirdetést a megyei napilapban, beírót kerestek határozott időre, s anélkül hogy végiggondoltam volna a dolgot, felhívtam a szerkesztőséget. Behívtak egy próbamunkára. Felvettek, így cseppentem a médiába.
Élt egy kép a fejemben az újságírókról: kiforrott világnézettel bíró, tájékozott emberek, akik értik a mélyebb összefüggéseket. Tudják, hogy minden kimondott, leírt mondatukért felelősséggel tartoznak. Hisznek abban, hogy a média a negyedik hatalmi ág a törvényhozás, a bírói hatalom és a végrehajtó hatalom mellett. Hogy befolyásolni tudják a választópolgárokat, ebből fakadóan függetlennek, pártatlannak illene lenniük…
Fiatal voltam, zöldfülű.
A szerkesztőségi ranglétra alsó fokán kezdtem. Az újság állandó rovatait gondoztam; kézzel írt olvasói leveleket pötyögtem be a számítógépbe, vagy újságírók jelentkeztek be telefonon külső helyszínekről, hogy bediktálják a cikküket. Gyorsnak kellett lenni és nem nagyon lehetett hibázni. Szociális munkásnak készültem, de megszerettem a szerkesztőségi munkát. Érdekesnek, izgalmasnak találtam az újságírói életet. Miután több száz liter kávét lefőztem kollégáknak, megjelenhetett az első önálló cikkem 2000-ben. Az újságíró identitás lassan bontakozott ki bennem, pedig az évek során begyűjtöttem a „szükséges papírokat”, szorgalmasan látogattam különböző médiaiskolákat. Szociális munkásnak sem éreztem magam, hiába tanultam nyolc féléven át társadalompolitikát, szociálpolitikát, pszichológiát, szociálpszichológiát, jogot, humánökológiát stb. A kötelező szakmai gyakorlatokat gyermekjóléti szolgálatnál, munkaügyi központban, SOS gyermekfaluban, rendőrségen töltöttem, de vállaltam pár hónapot a hajléktalanellátásban is.
Hajléktalanszállóba senki sem nagyon akart menni – sem gyakorlatra, sem dolgozni. A szakmán belül is mostoha terület, ún. alacsonyküszöbű ellátással, ahol a szociális munkásoknak hatványozottan kevés sikerélmény jut. Küzdelem annál inkább.
Hajléktalanellátásban dolgozni szélmalomharc. Hamar ki lehet égni. A sikerélményt is más mércével mérik. Már az siker, ha a klienseket sikerül konstruktív párbeszédre, belátásra bírni, és fagyos téli napokon besétálnak a nappali melegedőbe vagy a szállón éjszakáznak. És minden fagyhalál fájdalmas kudarc, az „eredménytelen” munka bénító tudatával, a tehetetlenség feszítő dühével. És ezt a terhet az utcai szociális munkások cipelik a hátukon. Méltatlanul kevés bérért.
Nem sokan bírják pszichésen. A gyakorlat után magam is menekülőre fogtam.
Újságíróként rendszeresen foglalkoztam szociális ügyekkel. Szerkeszthettem szociális tematikájú oldalt is, bemutattam számtalan segítő szakembert, nehéz sorsot. Belevittem az újságírásba a szociális munkát…
Mindkét szakmámban és állampolgárként is mélyen sértve érzem magam a kormányközeli bulvárújság 2018. november 9-i címlapja miatt, idézem: „Meddig élnek vissza a hajléktalanok az emberek türelmével? Nekik mindent szabad?”
Lélekvesztő retorika. Mi ez, ha nem az újságírás alja, szégyene? A magyar társadalom szégyene.
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát. Az UNICEF Ébresztő óra önkéntes előadója vagyok. Megoldásfókuszú mediátor képesítéssel rendelkezem.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.
