A saját tűzhely boldog melege
Néha úgy érzem, talán száz esztendeje már, hogy nem rendelkezem lakással, egyszersmind otthonnal, saját tűzhellyel. Hibáztatni persze senkit nem hibáztathatok, magam szedtem föl a horgonyt, álltam ki a garázsból, lovagoltam ki a városból éjszaka, mikor a korgó gyomrú vihar és a szél átsöpört az utcákon.
Azóta arcukat cserélgető városok, ideig-óráig használatos albérletek következtek, melyek között volt patakra néző, térre néző, éjszakai, sárga szívdobogású lámpára néző, de volt kollégiumi szoba is, egybe nyíló titokzatos lakóval, akivel csak a nyomaink érintkeztek és csak onnét tudtam merre jár, hogy éppen eltűnt a borotvahab és a fogkefe a csapról.
Persze az igazi otthon soha nem jön vissza már, hiszen az igazi otthon az, ahol esténként apánk valamivel elbíbelődve gyakran pillantott a tűzhely felé, ami előtt anyánk állt, s elgondolkodva járatta körbe a fakanalat az aktuális lábosban.
Mi, átkozott kölkök pedig úgy vártunk a készülő falatokra, mint azokra a szavakra, amikkel még télvíz idején is föl lehetett fűteni a konyhát, a szívünket, szóljanak ezek a szavak a leghétköznapibb eseményekről, tényekről, elgondolásról, mindenesetre anyánk mondta apánknak és jó volt odabújni ezekhez az esti szavakhoz.
Azt szokták mondani, hogy abban a városban vagyunk igazán otthon, ahol van valakink a temetőben. Különösen igaz ez olyanokra, akik a világ, az ország különböző pontjairól csöppentek oda valami bánatos esővel. Addig nem mondhatták honosnak magukat, amíg nem volt kiért kiballagni hófehér krizantémokkal a temetőbe. Így aztán, amióta kiestem anyámék szájából, a folyóval fölékszerezett szülővárosomban, akár már otthon is lehetnék, de hát olykor fúj, fúj a körmendi felszél és hordja messze a havat.
A másik felfogás, hogy az otthont a saját tűzhely különbözteti meg az idegen érzetekről, mint régen, gyerekkoromban is minden este az átmelegedett platnijú tűzhely körül üldögéltünk, amit lengyel tojásbrikettel lakatott jól édesapám.
Az igazi férfi az, aki a saját tűzhely varázslatát képes megteremteni, fölépíteni az emlékeiből, az érzéseiből, gondoskodó ösztöneiből.
Mert ott az esti, átmelegített szavaknak kitörölhetetlen illatuk és ízük lesz, amit majd a gyermekeink visznek magukkal, mint valami konyharuhába rejtegetett sült gesztenye melegét.
Megpróbáltam, mint ahogy sokan megpróbálják, nagyon hittem benne, ráadásul a minta is torokszorítóan tisztességes volt. Nem sikerült. Mégis azt vallom, hogy a saját tűzhely vonzása mindvégig ott lesz bennünk. Hiszen mennyire jó letelepedni azok asztalánál, akiknek ez megadatott. Olyankor nem a hiány sajog bennem, hanem valami különös bizonyosság, hogy mégis, csak azért is, nekem is sikerült.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
