„Az én gyerekem, azt csinálok vele, amit akarok!” A szent anyaság mítosza, avagy szülői szeretet valóban feltétlen és végtelen?
„Hogy tehet ilyet egy szülő?” – kérdezik szerte a világban, minden létező nyelven, a nap minden órájában. Mert valahol éppen olyasmit tapasztalnak, ami finoman szólva nehezen egyeztethető össze a feltétlen és végtelen szülői szeretettel. A szülő valami olyat tesz, ami a gyermekének nyilvánvalóan kárára lesz. De hát szülő az ilyen? És ha igen, mégis hogy lehet ez?
A gyermek kárára lesz az is, ha „pusztán” elutasítják őt, és a skála másik végén a súlyos bántalmazás, sőt, az előre megfontolt szándékból elkövetett gyilkosság áll. Minden történet mögött egyedi, személyes tragédiák húzódnak meg. Ha jobban megkapirgáljuk a felszínt, mindig azt tapasztaljuk, hogy a napvilágra került bántalmazás, ártalom mögött rengeteg korábbi fájdalom, sérülés, torzulás húzódik meg.
Hogy azonban a címben feltett kérdésre is választ találjunk, le kell lepleznünk néhány tévhitet. Az egyik ilyen tévhit, hogy a szülői szeretet feltétlen és végtelen. Egy másik alaptalan hiedelem, hogy a gyermek születése által kiváltott szülői szeretet gyógyír mindenre. Sajnos nem, ez nem így van.
Kétségtelen tény, hogy sokféle módon tud gyógyítani egy gyermek. Számos esetben leomlanak falak, kioldódnak blokkok, gyógyulnak sebek, helyreigazodnak torzulások. Amikor az ember képessé válik akkora szeretetre, mint amekkorát a gyermeke kivált belőle, akkor sok minden meggyógyul benne. Ám nem minden gyermek azért születik, mert akarják őt. Vagy akarják, de nem azért, hogy szerethessék, hanem egyéb okokból. És vannak olyan sérülések, amelyeken nem segít az, ha az embernek gyermeke születik.
Bár a felvezetőben törekedtem a gender-semlegességre, most egy kicsit árnyalom a képet, és a „szent anya” mítoszával folytatom. Ugyanis azzal, hogy a közelmúltban iszonyatosan sok apa lépett le apai (és családfői) szerepe elől, össztársadalmilag mondhatni „megszoktuk”, hogy az apa vagy van, vagy nincs, hogy egy férfi simán olajra léphet a gyereke életéből. Természetesen vannak férfiak, akik egyedül is helytállnak, ha kell, de ők vannak kisebbségben. Mindenesetre az eredmény adott: a „szent apaság”-ot nem várja el senki. Ma már, ha egy nő egyedül neveli a gyermekeit, jóformán meg sem kérdezik tőle, hogy mi a helyzet apukával…
Az anyaságot azonban még mindig terheli a „szentség-mítosz”. Márpedig sajnos attól, hogy valaki anyává válik, nem történik akkora csoda, hogy automatikusan csodálatos jó emberré is változna ettől. Megmaradnak a sérülései, torzulásai. Maradhat hatalmaskodó, nárcisztikus, önző, agresszív, akármi. Lehet következetlen, igazságtalan, beképzelt. Vagy lehet megtört, megalázkodó, taposható.
A szülői szeretet sem tud minden esetben végtelen és feltétel nélküli lenni. Igenis van, hogy a gyerek, amint megszületett, óriási elvárásokkal találja szemben magát, amelyeket ha nem teljesít, megvonják tőle az éltető szeretetet.
Vannak azok a szülők, főleg anyák, akik saját maguk elé tűzik ki a „szent anyaság” ideáját, és ha nem sikerül elérniük, mert például türelmetlenül vagy igazságtalanul bánnak a gyermekükkel, azonnal önmarcangolni kezdenek. Hiszen egy anyának tökéletesnek, szentnek kell lennie!
És vannak azok, akik ezen egy pillanatig sem morfondíroznak, ellenben minden lelkifurdalás nélkül bántalmazzák a gyermeküket. Mert miért ne. És ha valaki szóvá teszi ezt, még nekik áll följebb. „Az én gyerekem, azt csinálok vele, amit akarok!” – mondják, és ezt el is hiszik.
A „szent anyaság” mítosza az egyik legfőbb akadálya a segítségkérésnek is. Hiszen ha egyszer anya lettél, akkor ugye… Pedig mennyi apróbb-nagyobb hétköznapi fájdalomnak elejét lehetne venni, ha az ember merészelne egy kicsit „kevésbé szent” lenni, és ezt legalább őszintén bevallani. Akkor ugyanis esélyt kap a segítségre. Ezek a fájdalmak ritkán torkollnak a közmédia figyelmére számot tartó tragédiába, ám annál gyakrabban keserítik meg emberek millióinak hétköznapjait.
Feldmár András szerint a „trauma” önmagában annyit jelent: seb. És nem az az igazi baj, hogy megtörtént, hanem az, hogy nem lehet róla beszélni, nem lehet feldolgozni. Akkor megfagy, betokozódik, megmarad. És csendben árt tovább, generációkon átívelően.
Le kell számolni a gyermekvállalással automatikusan együtt járó „szentté válás” mítoszával. Nem, nem csak az arra tökéletesen alkalmas, megvilágosodott, zen mester szinten élő embereknek születik gyereke. És önmagában a gyerek nem is varázsolja szentté a szülőket. Ezért ne várjuk el se önmagunktól a szentséget, se a környezetünkben élőktől. És a gyerektől se várjuk el, hogy szentként tisztelje a szüleit. Mert itt a Földön, emberbőrben, senki sem annyira szent.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
