Fel van adva a lecke
Home office. Home school. Távmunka. Távtanulás. Szokjuk a helyzetet.
Viszonylagos szabadsága mellett feszes napirendet követel, máskülönben kifolyik a „kezünkből” az idő, a feladatok pedig egymásra halmozódnak. Este tudok a legjobban a munkámra koncentrálni, napközben „tanársegédként” és főállású anyaként funkcionálok. Ha van egy kis szünet, bele-belekapok a kötelező feladataimba. Fejére állt az eddigi rend, igyekszem idomulni. Eddig a hirtelen változást és a rémhírek okozta sokkhatást próbáltam magamban közömbösíteni, több-kevesebb sikerrel.
Fogalmam sincs, mi vár ránk a következő hetekben, hónapokban. Próbálok arra koncentrálni, hogy ne csússzak szét semmivel, egyelőre tele vagyok határidőkkel – ebben az új felállásban fokozottan szorítanak, mégis, legbelül hálás vagyok a feladatoknak, mert erősítik bennem a hitet, hogy az élet nem áll(hat) meg.
A fiam most már folyamatosan kapja a tanáraitól a Google Classroom-ban a megoldandó feladatokat; irreális elvárás lenne tőle, hogy 10 évesen a „digitális iskolában” egyedül boldoguljon – szülő, nagyobb testvér nélkül az online tanulás megoldhatatlan, nem beszélve azokról, akik digitális eszközökből hiányt szenvednek…
Az iskolaszünet plusz nehezítés. Kettős érzés. Könnyebbség is. Igyekszem a jót látni benne – megnyugtató, hogy nem jövünk-megyünk, s bár egyelőre nagyon új, nagyon szokatlan, a digitális oktatás a maga módján működik. Akár forradalmi változásokat is hozhatna – megtartva belőle, ami jó, a hagyományos oktatásban mind szélesebb körben kiaknázva. Viccesen hangzik, hogy miközben ezeket a sorokat írom, a fiamnak éppen testnevelés órája van, a kertben szaladgál. Délelőtt megkapta a feladatokat a tanárától, idézem:
„Csütörtökön újra elkezdjük testünk sportszerű karbantartását! Pár napos teljes pihenő után óvatosan terheljük magunkat a következőképpen:
– 15 perc könnyű séta
– 20 perc élénk séta (sietés)
– 10 perc könnyű séta
kényelmes cipőben, időjárásnak megfelelő öltözetben, telefonhasználat nélkül!
Vidámságot kívánok!”
Hálás vagyok a kertünkért, ahol a tesi órát abszolválhatja. Sok minden át- és újraértékelődik most bennünk.
Délelőtt Deák Ferencről írt fogalmazást – internetes kutatómunka alapján, előtte pedig 10 mondatot kellett lemásolnia a kedvenc regényéből. Winnetou-t választotta, és egy jelenetet le is rajzolt, mert ezt is megkapta feladatként. Délután osztani és szorozni fog, holnapra le kell adnia. A leadásnál egyelőre segédkeznem kell, a folyamat a következő: lefotózzuk a kész leckéket, a fotót pedig feltöltjük a Classroom-ba. (Azon vagyok, hogy önállóan boldoguljon a távtanulás technikai részével is.)
A fiam olasz tagozatos iskolába jár – az olasz helyzet híre minket azonnal „lázba hozott”. Gyorsan reagáltak iskolai szinten, hetek óta csak a gyerekek léphettek be az osztálytermekbe, a szülőket csak az auláig engedték be. Fertőtlenítőszerről is gondoskodtak. Hamar szembesültem azzal, hogy szülőként sem egyformán vélekedünk a kialakult helyzetről – sokan bagatellizálták, félnótásnak könyvelték el azokat, akik az átlagnál komolyabban vették. Ugyanez megy még mindig – láthatjuk, hogy sokan nem tartják be a megelőzést célzó házi karantént…
Szóval, a Google Class Room jól működik egyelőre; a pedagógusok küldik a feladatokat és határidőket rendelnek mellé. A fiam szerencsére lelkes, persze szeretne többet játszani, de érti, hogy ez most nem rendes vakáció. A zongoraóra sem maradt el, tanárnőjével Viberen konzultáltak, majd lejátszotta a három feladott dalt a tanárnőnek – a leckéket okostelefonnal videóra vesszük és küldjük Anna néninek.
Ez a tanév örökre megmarad az emlékezetünkben. Reményeim szerint a fiam elmesélheti majd a dédunokáimnak, hogy amikor 10 éves volt, nem léphetett ki a lakásból hetekig, nem járhatott össze a haverokkal, idős nagyanyját is kerülnie kellett, pedig napi vendég volt nála. A fiam sokszor bölcsebb, mint én. Gyorsa(bba)n alkalmazkodik. Megérti, hogy most erre van szükség, én pedig próbálok azon lenni, ne fogjam fel a helyzetet drámainak. Hessegetem a fejemben cikázó kérdéseket – mikor áll vissza a megszokott rend?
Most úgy tűnik, nem a megszokott rend fog visszaállni, és valószínűleg nem is kellene visszasírni. Csak a biztonságot, a nyugalmat, a kiszámíthatóságot.
Ha ezen túlleszünk, talán a tapasztalatok birtokában okosabban tudunk élni, jobban össze tudjuk hangolni a szükségleteinket a lehetőségekkel, könnyebben tudunk racionális döntéseket hozni, és kisöpörjük vágyaink, tárgyaink szintjén a birtoklási őrületből fakadó felesleget.
Kézzel foghatóan, húsba vágóan vált valósággá az, amiről sokan régóta beszélnek: túlzásokba estünk szinte minden szinten. Túl sok mindent vettünk magától értetődőnek. Bedőltünk a vágykeltésnek, elhittük, hogy a javak birtoklása lehet boldogulásunk záloga. Túlhájpoltuk a fogyasztást, alattomos vírus formájában beintett nekünk a globalizáció.
Tavasz van, a természet ébredezik. Nélkülünk is így tenne.
Új rendet tanulunk. Rengeteg lemondás és nehéz veszteség árán esélyt kaphatunk a változásra, a változtatásra. Fel van adva a lecke.
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy Művészeti Iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát. Az UNICEF Ébresztő óra önkéntes előadója vagyok. Megoldásfókuszú mediátor képesítéssel rendelkezem.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.
