Fel van adva a lecke

Home office. Home school. Távmunka. Távtanulás. Szokjuk a helyzetet.

Viszonylagos szabadsága mellett feszes napirendet követel, máskülönben kifolyik a „kezünkből” az idő, a feladatok pedig egymásra halmozódnak. Este tudok a legjobban a munkámra koncentrálni, napközben „tanársegédként” és főállású anyaként funkcionálok. Ha van egy kis szünet, bele-belekapok a kötelező feladataimba. Fejére állt az eddigi rend, igyekszem idomulni. Eddig a hirtelen változást és a rémhírek okozta sokkhatást próbáltam magamban közömbösíteni, több-kevesebb sikerrel.

Fogalmam sincs, mi vár ránk a következő hetekben, hónapokban. Próbálok arra koncentrálni, hogy ne csússzak szét semmivel, egyelőre tele vagyok határidőkkel – ebben az új felállásban fokozottan szorítanak, mégis, legbelül hálás vagyok a feladatoknak, mert erősítik bennem a hitet, hogy az élet nem áll(hat) meg.

A fiam most már folyamatosan kapja a tanáraitól a Google Classroom-ban a megoldandó feladatokat; irreális elvárás lenne tőle, hogy 10 évesen a „digitális iskolában” egyedül boldoguljon – szülő, nagyobb testvér nélkül az online tanulás megoldhatatlan, nem beszélve azokról, akik digitális eszközökből hiányt szenvednek…

Az iskolaszünet plusz nehezítés. Kettős érzés. Könnyebbség is. Igyekszem a jót látni benne – megnyugtató, hogy nem jövünk-megyünk, s bár egyelőre nagyon új, nagyon szokatlan, a digitális oktatás a maga módján működik. Akár forradalmi változásokat is hozhatna – megtartva belőle, ami jó, a hagyományos oktatásban mind szélesebb körben kiaknázva. Viccesen hangzik, hogy miközben ezeket a sorokat írom, a fiamnak éppen testnevelés órája van, a kertben szaladgál. Délelőtt megkapta a feladatokat a tanárától, idézem:

„Csütörtökön újra elkezdjük testünk sportszerű karbantartását! Pár napos teljes pihenő után óvatosan terheljük magunkat a következőképpen:
– 15 perc könnyű séta
– 20 perc élénk séta (sietés)
– 10 perc könnyű séta
kényelmes cipőben, időjárásnak megfelelő öltözetben, telefonhasználat nélkül!
Vidámságot kívánok!”

Hálás vagyok a kertünkért, ahol a tesi órát abszolválhatja. Sok minden át- és újraértékelődik most bennünk.

Délelőtt Deák Ferencről írt fogalmazást – internetes kutatómunka alapján, előtte pedig 10 mondatot kellett lemásolnia a kedvenc regényéből. Winnetou-t választotta, és egy jelenetet le is rajzolt, mert ezt is megkapta feladatként. Délután osztani és szorozni fog, holnapra le kell adnia. A leadásnál egyelőre segédkeznem kell, a folyamat a következő: lefotózzuk a kész leckéket, a fotót pedig feltöltjük a Classroom-ba. (Azon vagyok, hogy önállóan boldoguljon a távtanulás technikai részével is.)

A fiam olasz tagozatos iskolába jár – az olasz helyzet híre minket azonnal „lázba hozott”. Gyorsan reagáltak iskolai szinten, hetek óta csak a gyerekek léphettek be az osztálytermekbe, a szülőket csak az auláig engedték be. Fertőtlenítőszerről is gondoskodtak. Hamar szembesültem azzal, hogy szülőként sem egyformán vélekedünk a kialakult helyzetről – sokan bagatellizálták, félnótásnak könyvelték el azokat, akik az átlagnál komolyabban vették. Ugyanez megy még mindig – láthatjuk, hogy sokan nem tartják be a megelőzést célzó házi karantént… 

Szóval, a Google Class Room jól működik egyelőre; a pedagógusok küldik a feladatokat és határidőket rendelnek mellé. A fiam szerencsére lelkes, persze szeretne többet játszani, de érti, hogy ez most nem rendes vakáció. A zongoraóra sem maradt el, tanárnőjével Viberen konzultáltak, majd lejátszotta a három feladott dalt a tanárnőnek – a leckéket okostelefonnal videóra vesszük és küldjük Anna néninek. 

Ez a tanév örökre megmarad az emlékezetünkben. Reményeim szerint a fiam elmesélheti majd a dédunokáimnak, hogy amikor 10 éves volt, nem léphetett ki a lakásból hetekig, nem járhatott össze a haverokkal, idős nagyanyját is kerülnie kellett, pedig napi vendég volt nála. A fiam sokszor bölcsebb, mint én. Gyorsa(bba)n alkalmazkodik. Megérti, hogy most erre van szükség, én pedig próbálok azon lenni, ne fogjam fel a helyzetet drámainak. Hessegetem a fejemben cikázó kérdéseket – mikor áll vissza a megszokott rend?

Most úgy tűnik, nem a megszokott rend fog visszaállni, és valószínűleg nem is kellene visszasírni. Csak a biztonságot, a nyugalmat, a kiszámíthatóságot.

Ha ezen túlleszünk, talán a tapasztalatok birtokában okosabban tudunk élni, jobban össze tudjuk hangolni a szükségleteinket a lehetőségekkel, könnyebben tudunk racionális döntéseket hozni, és kisöpörjük vágyaink, tárgyaink szintjén a birtoklási őrületből fakadó felesleget.

Kézzel foghatóan, húsba vágóan vált valósággá az, amiről sokan régóta beszélnek: túlzásokba estünk szinte minden szinten. Túl sok mindent vettünk magától értetődőnek. Bedőltünk a vágykeltésnek, elhittük, hogy a javak birtoklása lehet boldogulásunk záloga. Túlhájpoltuk a fogyasztást, alattomos vírus formájában beintett nekünk a globalizáció.

Tavasz van, a természet ébredezik. Nélkülünk is így tenne.

Új rendet tanulunk. Rengeteg lemondás és nehéz veszteség árán esélyt kaphatunk a változásra, a változtatásra. Fel van adva a lecke. 

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

16 + tizenegy =

hirdetés