A szavak ereje, avagy hétköznapi elátkozásaink. Nem jó játék a szavainkat, gondolatainkat válogatatlanul kiárasztani a világba

Terjed a neten egy kép, igencsak elgondolkodtató tartalommal, arról, hogy micsoda erővel bírnak kimondott szavaink. Mi is írtunk róla, kihegyezve a gyermekek verbális bántalmazására az iskolában. Kísérleteket végeznek növényekkel, az egyiket szidják, a másikat dicsérik. Erről is vannak cikkek. No persze nincs új a Nap alatt, eleink is tudták, hogy vigyázni kell(ene) a szánkra…

Jézus azt mondta: „Nem az fertőzteti meg az embert, ami a száján bemegy, hanem ami kijön…” (Mt. 15:11). A gyónási szövegben ott van: „vétkeztem […] gondolattal, szóval és cselekedettel”, sőt egyes felekezetek felsorolják a mulasztást is, mint vétkezési formát. A régieket még úgy nevelték, hogy bizonyos dolgokat a legnagyobb felindultságukban sem mondhattak másra.

Nem biztos, hogy tudták, miért. Sőt,

valószínűleg egész kevesen tudták, a többiek inkább csak elfogadták, hogy nem jó játék a szavainkat, gondolatainkat válogatatlanul kiárasztani a világba.

Mai fizikai tudásunk már bőven elegendő arra, hogy teljesen természettudományos alapon is belássuk, a kimondott szó erős hatással bír, mondhatni önálló életre kel. Ám mielőtt még ebbe belemélyednénk, lássuk, miféle módokon átkozzuk el egymást – nap mint nap.

Mert lehet, hogy vigyázol a szádra, lehet, hogy nem hülyézel le senkit, és a gyerekre sem mondod, hogy „rossz”. Haladó szinten már az érintett illető háta mögött sem teszed, még haladóbb szinten már nem is gondolod, ha meg is születik valami efféle gondolatocska, gyorsan tudatosan kompenzálod. De azért van még lehetőség bőven. Az egyik legkarakteresebb átokszórási mód a „bakancslista” műfaja. Erre rájátszik a média, a szolgáltatásokat kínálók marketingje, de a legtöbb embernek simán megy önállóan is.

„Nem lehet teljes az életed, ha…”„Nem halhatsz meg addig, amíg…”, „Mindenképpen [..] kell”. Angolosoknak: az a bizonyos „must have”.

És hogyan folytatódnak ezek a mondatok? Ó, bármi lehet a folytatás! Ha nem utazol el és nézed meg ezt, azt és amazt. Ha nem lesz gyereked. Ha nincs kutyád. Ha sosem hozol össze többszörös orgazmust (pláne, ha még egy szimplát sem). Ha nem csinálsz egy bizonyos valamit (lehetőleg „őrült” és „menő” dolog legyen, emelje az adrenalin-szintedet, akár akarod emelni, akár nem). Sőt, a „must have”-be beletartozik bizonyos tárgyak birtoklása is.

Ezeket az „átkokat” különböző mértékű nyomással küldjük egymás felé, és nem is gondoljuk, milyen erővel hatnak a szavaink.

Hittételeinket ész és meggondolás nélkül árasztjuk a másik emberre. Mindegy, hogy azt „ígérjük”, hogy „pokolra jut”, vagy „csupán” annyit, hogy ha ezt vagy azt nem úgy csinálja az életben, ahogy „kell”, akkor nem lehet boldog, nem élhet teljes életet, egyáltalán, akkor az nem is élet…

Nem csak az a veszélyes, ha elhiszi a szerencsétlen. (Vagy ha te elhiszed, amit irányodba szórnak.) Mert lehet, hogy nem hiszi el – de hallja! Energiát kell fektetnie abba, hogy az „átkot” eltávolítsa, vagy legalább gyengítse. Emlékezzünk Csipkerózsika meséjére! Az utolsó tündér nem tudta megsemmisíteni a kimondott átkot – csupán enyhíteni tudta. Pedig tündér volt! Ha még ráadásul a környezet ismételgeti is a dolgot, emberünknek szinte minden ereje a hárításra megy.

És akkor jöjjön a fizika. Tudjuk, hogy minden rezgés. Tudjuk, hogy az atommagok és az elektronok közt olyan nagy távolság van, hogy lényegében az egész Univerzum (és benne mi is) több „semmiből” áll, mint „valamiből”, azaz alig van valós anyag a világban. Na persze ez a „semmi” jókora egyszerűsítés, de most elegendő. Tudjuk, hogy a fénynek van hullámtermészete, és van részecske természete, ez utóbbi esetben anyagként viselkedik. Most már azt is tudjuk, hogy ez nem csupán a fényre, hanem úgy általában az anyagra is igaz – és itt válik fontossá az anyag-darabkák közti „semmi”, amiből állunk. Az egész világ tehát rezgés. Hullámok, adatátvitel, mintázat.

A hang pedig – nos, ezt a legmaradibbak sem vitatják – rezgés. Amikor tehát kimondunk valamit, hullámforrásként működünk, és elindítunk egyfajta rezgésmintázatot. És az terjed, terjed, bejárja az egész Univerzumot. Persze a szándékunk szerinti „címzett” kapja a javát. Akkor is, ha nem hallja, hát még akkor, ha egyenesen a szemébe (fülébe) mondjuk! Megy a mintázat: „nem lehetsz boldog…”. Nem elég, ha emberünk elengedi a füle mellett a mondókát, mert a mintázat ott van, rezeg, és módosítja a test és a létünk nem-anyagi aspektusának rezgését. Dolgozni kell azon, hogy kompenzáljuk az átkot. De az meg energia-veszteség, azt az energiát sokkal jobb dolgokra is lehetne használni!

Jobban tennénk hát, ha megválogatnánk a szavainkat. Még jobb lenne, ha a gondolatainkkal is ezt tennénk,

mert – minő meglepetés! – ebben a rezgés-univerzumban a gondolatok is hullámként terjednek, és hatnak. Tehát akkor is „ártunk”, amikor azt hisszük: úgysem hallja. Ráadásul, mivel a kiárasztott rezgés bejárja az egész Univerzumot, a „feladó” is részesül ebből a minőségből – és a hatásból is, amit üzenete kelt a másik félben. Ha úgy tetszik, íme a karma fizikai leírása. Hát csak megfontoltan a „must have” üzenetekkel!

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.