Az áramszünetről kicsit másképp

A minap történt. Egy hírportál szerint hétfő este a budapesti felhőszakadás idején 46 ezer lakás maradt áram nélkül. Másnap reggel is még legalább 8-9 ezrünket érintett az áramkimaradás. Az alapvető kérdés, te mit tettél, vagy ha nem érintett, mit tettél volna ebben a helyzetben? A még helyénvalóbb kérdés pedig így hangzik: legközelebb mit fogsz tenni, amikor áramszünet lesz az életedben?

Elvégre a ma embere mit kezd áram nélkül? Nos, sokan semmit. Semmit nem tudunk kezdeni magunkkal, hiszen lehull a lepel, szinte már minden tevékenységünkhöz kapcsolódik valamilyen elektromos feszültség! De mi a helyzet a lelki feszültséggel? Mert van? De még mennyire! A bosszankodó sokaság hadával tartottál és dúltál-fúltál káromolva valamit vagy valakit, netán izgultál a hűtő és a fagyasztó miatt, esetleg örültél, mert végre – mivel a munkahelyedet is érintette az áramkimaradás – nem kellett a jól megszokott rutint csinálnod?

Akad ilyenkor kellemetlenség? Hajaj, tízesével, húszasával, hiszen a tömegközlekedés akadozott, a pótló buszok jönnek, de nem férsz fel, ha pedig végre felférsz, pára, izzadság, tapintható káosz uralkodik körülötted, s miután hazaértél még jóleső meleg zuhanyt sem tudsz venni, elvégre a bojler is árammal működik. És a fagyasztó tényleg leolvad, a múltkori ünnepi vacsoráról dédelgetve egy későbbi szép napra félretett finom falatok sem őrizhetők tovább. Kellemetlen? Hajaj, szavak nincsenek rá!

Mindezek kapcsán akad itt azonban egy mélyebb kérdésfelvetés: érdemes-e odaadni lelked békéjét egy-egy ilyen eset miatt? És ne legyenek illúzióink, ilyen és ehhez hasonló alkalmak, melyek lelkünk békéjének elrablását helyezik kilátásba, még százával vagy ezrével várnak ránk szinte nap mint nap. Kérdezheted, na jó, de mit tegyünk?

Stephen R. Covey egy mondatát mindenképp érdemes felidéznünk, vagy akár a lakás egy pontjára állandó jelleggel kifüggesztenünk:

Az inger és a válasz között van egy rés. Ez a rés foglalja magában szabadságunkat és képességünket arra, hogy megválasszuk a reagálásunkat. Ezeken a választásokon múlik a növekedésünk és a boldogságunk.

Jogunkban, módunkban és lehetőségünkben áll, hogy válasszunk. Dönthetünk – mint oly sokan –, hogy bosszankodunk, füstölgünk, fortyogunk, mérgelődünk, vagy épp perlekedünk hergelve magunk és a környezetünk, vagy végre egyszer mást teszünk. Mást, valami szokatlant, valami meglepőt, vagyis nem adjuk oda a nyugalmunk és leállítjuk a negatív önsorsrontó köröket és belső mantrákat.

El kell ismerni ez a bizonyos rés, néha nagyon-nagyon apró, már-már észrevehetetlen, mindemellett mindig ott van. Kivétel nélkül! Ha nem látod, ne add fel, keresd, kutasd, találd míg meg nem lesz. Válj egy kicsit a saját cselekedeteid megfigyelőjévé. Nézd egy pillanatra kívülről magad, néha madártávlatból, vagy a szoba sarkából, néha pedig békaperspektívából, hangyaszemszögből. Járj a végére, mi a tipikusan rád jellemző reagálási mód a negatív ingernél, eseménynél, és legközelebb, mikor ez a kis rés felsejlik, változtass, ne az érzésen, hiszen az jön magától, és még csak nem is feltétlenül a gondolkodásmódodon, mert az is elég makacs, no de a viselkedéseden mindenképp! Nincs, ne legyen alku. Tegyél valamit máshogy, míg meg nem találsz egy olyan reakciót, ami ellenszer lesz eztán.

Egy pillanatra próbáld ezeket a gyűlölt ingereket úgy tekinteni, mint apró kis lehetőségeket valamire, amit már oly régóta szerettél volna megcselekedni, átélni, megtapasztalni.

Egy gyertyafényben eltöltött este a társaddal, serdülő kamasz fiaddal, amikor nincs más lehetőség, mint az élő szó, vagyis a beszélgetés meglepő hatást eredményezhet. Egy-néhány órás esti áramszünet ugyanis sokkal inkább képes összehozni a családot, mint egy tv előtt eltöltött kiváló közös mozizás. Ha rajtam múlna – sokak tán megorrolnak rám ezért –, de minden családnak felírnék receptre heti egy-két áramszünetet, mert ezáltal többször láthatóvá válna az a bizonyos rés. Keressük, kutassuk hát!

Limpár Imre

Tanácsadó szakpszichológus

Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.